Mit várhatnak a felvidéki magyarok az Orbán-Fico tandemtől?
A magyar–szlovák közeledést, a külpolitikai érdekek összehangolását demonstrálta a múlt keddi Orbán–Fico találkozó. Összefoglaltuk, milyen konkrét eredményeket hozott, és milyen távlatokat nyitott meg a szlovák kormányfő budapesti vizitje.
Igor Matovič és Eduard Heger után Robert Fico is hivatalos látogatást tett Budapesten, mindez a szlovák–magyar jószomszédi viszony folyamatosságát jelzi. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy az elmúlt években a kétoldalú kapcsolatok korántsem voltak zavartalanok.
A szlovák fél több negatív jelzést küldött Budapest irányába, legyen szó a liberális vezetésű külügyi tárca éles nyilatkozatairól, vagy a Zuzana Čaputová által kinevezett rövid életű hivatalnokkormány barátságtalan megszólalásairól. A provokatív élű pozsonyi nyilatkozatok, különösen Rastislav Káčer külügyminiszter hivatali ideje alatt, sokakban joggal idézték fel a kilencvenes és a kétezres évek elejéről ismert, sokszor pattanásig feszült államközi kapcsolatok időszakát.
Robert Fico múlt keddi budapesti látogatása a szlovák–magyar kapcsolatok tekintetében visszatérést jelent ahhoz a pragmatikus alapokon nyugvó közeledéshez, amely a második és a harmadik Fico-kormány hivatali ideje alatt fokozatosan felváltotta a korábbi kölcsönös bizalmatlansággal, súlyos feszültségekkel terhelt kétoldalú viszonyt.
A múlt heti találkozó legfontosabb eredménye Budapest és Pozsony külpolitikai érdekeinek összehangolásában rejlik. Ebben a vonatkozásban az előzetes várakozásokhoz képest is jóval messzemenőbb érdekazonosságot demonstrált a két kormányfő. A 2012 és 2020 közötti Fico vezette kabinetek idején a szlovák külpolitika vonalvezetését egy jól megragadható kettősség jellemezte. Pozsony egyfelől lépésről lépésre partneri kapcsolatot épített ki az Orbán-kormánnyal, felismerve az uniós politikában és a közép-európai együttműködésben rejlő közös érdekeket. A szlovák diplomácia ugyanakkor ezzel párhuzamosan mindig gondosan ügyelt arra, hogy ne konfrontálódjon élesen Brüsszellel, és demonstrálja elkötelezettségét az euroatlanti együttműködés mellett.
Ennek a kettősségnek a folytatása sejlett fel amögött is, hogy múlt decemberben az Ukrajna további uniós pénzügyi támogatásának teret adó költségvetési módosítást egyedül Orbán Viktor vétózta meg, Robert Fico bár bírálta a tervezetet, de végül a többi 25 tagállammal szavazott. Ehhez képest a szlovák kormányfő múlt héten Budapesten nagyon egyenesen és határozottan fogalmazott, mellőzve a diplomáciai köntörfalazást.
Ha a tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Bizottságban napirendre kerülne Magyarország szavazati jogának felfüggesztése, ahogy azt az Orbán-kormánnyal szemben ellenséges európai parlamenti képviselők szorgalmazzák, ahhoz a jelenleg érvényes szabályozás szerint a többi 26 tagállam egyhangú döntésére lenne szükség. Bár a 2022. február 24-i Ukrajna elleni széleskörű orosz invázió óta a magyar és a lengyel kormány korábbi szoros együttműködése számos vonatkozásban elhidegült, a brüsszeli diktátumokkal szemben egészen a decemberi varsói kormányváltásig fennmaradt a Morawiecki- és az Orbán-kabinet közötti véd- és dacszövetség. Vagyis Budapest biztos lehetett abban, ha valaha Magyarországgal szemben élesítenék az uniós hetes cikkely szerinti eljárás második pontját, vagyis a szavazati jog felfüggesztését, ezzel Varsó egészen biztosan szembe helyezkedne.
Tegyük hozzá, a pragmatikus alapú szlovák–magyar közeledés nem meglepő módon rögtön kiverte a biztosítékot a globalista érdekeket mindig szolgai módon felmondó Ivan Korčok korábbi külügyminiszternél, aki jelenleg az államfői székért kampányol. A Zuzana Čaputová székébe kívánkozó politikus amiatt bírálta Ficót, mert szerinte a szlovák kormányfő miközben szuverenista külpolitikáról beszél, budapesti látogatásán elfelejtette a vendéglátói fejére olvasni, hogy vegyék egyszer s mindenkorra tudomásul, Szlovákia nem „elszakított terület”. Értsd, Korčok a brüsszeli elvárásoknak megfelelve akkor lenne elégedett, ha a szlovák kormányfő a budapesti látogatását nyílt provokációra használná fel, ahelyett, hogy a kétoldalú együttműködés lehetőségeit keresse.
Felvidéki magyarként az ember a háta közepére sem kívánja, hogy visszatérjen a kilencvenes évek és a 2006 és 2010 közötti időszak feszültsége. Nyilván nem feledkezhetünk meg az első Fico-kormány idején elszenvedett jogsérelmekről, de a 2012 és 2020 közötti időszak után joggal remélhetjük, hogy ismételten kialakítható egy normális államközi viszony Szlovákia és Magyarország között. Ahogy arra előbb utaltunk, ehhez a külpolitikai csillagállás miatt most minden adott.
A Magyar Szövetségnek, ahelyett, hogy a koalíciós tárgyalásokon alkuhelyzetbe került volna, a parlamenten kívülről kell kidolgoznia és a nyilvánosság elé tárnia a felvidéki magyar nemzetrész jövőjét, érdekeit szolgáló elképzeléseit. Ha mindezt aprópénzre váltjuk, azért mutatkozik némi mozgástér. Robert Fico Forró Krisztiánnal való találkozóján ígéretet tett arra, hogy a közeljövőben kihelyezett kormányülést tartanak a déli régióban. A szlovák kormányfő ezt az ígéretét múlt kedden Budapesten is megismételte. A feladat a magyar képviselet számára adott, tegyen le a kormány asztalára olyan javaslatokat, amelyek megoldást kínálnak a hátrányos helyzetű magyarlakta régiók gondjaira.
A súlytalan parlamenten kívüli politizálást így valódi eredményekkel kecsegtető cselekvéssel lehetne felváltani.
Megjelent a Magyar7 2024/4. számában.
