Matovič a szlovák Cipolla?

Alig két hete áll a szlovák kormány élén Igor Matovič, de tevékenységének megítélésében máris a legszélsőségesebb értékelésekkel találkozhatunk. Mindez aligha meglepő, hiszen válságkezelő kormányfőként is az ellenzéki korszakában megszokott konfrontatív politikát folytatja. Láthatóan a marketingpolitika válsághelyzetben is alkalmas a pillanat uralására, de kétséges, hogy az ország előtt álló súlyos kihívások kezelhetők-e ilyen módon, egyáltalán fenntartható-e hosszabb távon a kormánnyal szembeni bizalom.

Thomas Mann Mario és a varázsló című elbeszélése a XX. század társadalmi lélektanának egyik klasszikus irodalmi leirata. Megsejtet valamit abból, mennyire könnyen oldódik fel az egyén a tömegben, s válik annak rabjává. Az így születő kollektív tudat pedig eszközzé vált a huszadik század totalitárius diktatúráinak kezében, hogy saját hatalmát felépítse és megerősítse. Ezek a rezsimek jóval korábban tanulták meg a marketingpolitika fortélyait, mint demokrata riválisaik. Napjaink posztmodern világában a politika újra társadalommérnöki alapokra építkezik, csak éppen vegyítve a tömegszórakoztató ipar külsőségeivel.

Igor Matovič a szlovák politikai játéktér legtehetségesebb marketingpolitikusa. Rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amik a posztmodern politikus számára nélkülözhetetlenek: nemcsak témaérzékeny, de szinte azonnal képes reagálni.

Erős akaratú személyiség, akivel szemben a hallgatósága aligha marad közömbös. A huszadik században ezt nevezték karizmának. A huszonegyedik század a jelenségre keresi a megfelelő kifejezést.

Thomas Mann visszataszító külsejű Cipollája látványmester volt, ha úgy tetszik, illuzionista. Annak iskolapéldája, hogy a modernséget még az akarat mozgatta, a külsőségek ehhez képest még másodlagosak maradtak. A posztmodernben a kollektív tudat uralásához már nem elég az akaraterő, szükség van a külsőségekre is.

Adódik a kérdés, milyen szerep kínálkozik a posztmodern politikusnak? Láthattunk példát a széles gesztusok mögül előbúvó érzelgős figurára, aki leginkább a szórakoztatóipar valóságshow-hőseire emlékeztet. A magyar nyelvterületen leginkább Gyurcsány Ferenc testesíti meg ezt a karaktert. Bár a frissen ellenzékbe szorult Smer-SD a múlt héten már pálcát tört Igor Matovič fölött, pityergő kormányfőnek nevezve, a regnáló miniszterelnök adottságai a másik kínálkozó szerep betöltését sem zárják ki.

Ha Matovič nem ripacs, akkor mi? – kérdezheti az OĽaNO elnökével szemben, mondjuk így, enyhe ellenszenvet tápláló olvasó. Ami a szórakoztatóiparban a showman, az a posztmodern politikában a szómágus.

Ő az igazi marketingpolitikus: alapos társadalommérnökként minden döntést megelőzően a választói hangját kutatja – mindenkinél jobban ismeri a társadalom rezdüléseit, elvárásait. Összegezve, Igor Matovič jelenleg még egy félkész politikai termék: lehet belőle szipogó ripacs éppúgy, mint súlyos teher alatt edződő államférfi. Magyarországi párhuzammal élve: egyaránt esélyes Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor szerepére.

E sorok írója tagadhatatlanul nosztalgiát érez a klasszikus politikai ideológiák korszaka iránt, amikor a konzervativizmus és a liberalizmus még nem vált posztmodern politikai termékké. Lehet, hogy ez a nosztalgiára hajló kisördög mondatja most:

a koronavírus okozta válság felülírja a huszonegyedik század első két évtizedének politikai gyakorlatát. Szóval könnyen lehet, hogy ami a ragály okozta kataklizma után ránk köszönt, a felismerhetetlenségig változtatja meg a szórakoztatóipar egyre több vonását magára vevő posztmodern politikát.

Ám addig is ennek a politikai nemzedéknek kell megküzdenie a második világháború óta nem látott globális válsággal. A koronavírus-járvány olyan groteszk helyzet, amelyben a látványipar által életre hívott reality egyszerre valósággá vált. Csakhogy ezúttal, mivel a globális rendszer nemcsak lefékezni, hanem kisiklani látszik, itt már nem segítenek a politika porondjának valóságshow-hősei.

A tét pedig nem kicsi. A fő kérdés a válság első heteiben így szól: vajon egy lefelé tartó spirálba kerülünk, annak minden gazdasági s ebből fakadó egzisztenciális következményével, vagy van visszaút a nemrég magunk mögött hagyott boldog békeidőkbe.

Ezért sürgető már a járvány mélyülő szakaszában a gazdasági kilátásokat is megfontolás tárgyává tenni. Vagyis, minden olyan eszköz, ami egyidejűleg mérsékli az áldozatok számát és a gazdasági teljesítmény visszaesését, nem pusztán elfogadható, egyenesen kívánatos.

A szlovák nyelvet más helyzetekben oly bőszen védő honi közbeszéd a múlt héten egy angol kifejezést ragozott egyre-másra. Blackout: vagyis beájulás, eszméletvesztés, áramszünet. Igor Matovič szándékai szerint pedig olyan sokkterápia, amely a polgárok mozgásának minimalizásával állítaná meg a járvány terjedését – gyakorlatilag ez egyet jelentene a szlovák gazdaság szinte teljes leállításával, legalább a vírus mostani tudásunk szerinti lappangási idejére.

A múlt héten egyidejűleg hallhattuk a blackout technokrata és racionalista kritikáját. Előbbiben a gazdasági szereplők termelésközpontú felfogásával, utóbbiban a józan ésszel kerül feloldhatatlan ellentmondásba a szlovák kormányfő felvetése. Vagyis, Szlovákia aligha szigetelhető el a világ többi részétől, így a sokkterápia csak időleges eredményt hozna, ráadásul óriási gazdasági veszteségek árán.

Így tehát, valószínűleg jobb megoldás híján, rövid távon marad a karanténintézkedések szigorítása: a húsvéti ünnepek idejére mindenképp, a későbbiekben pedig a járványhelyzet függvényében.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/14. számában)