Kettős mérce és cserbenhagyás
Január 14-én az Európai Bizottság úgy döntött, hogy semmibe veszi több mint egymillió európai polgár kérését, valamint az Európai Parlament állásfoglalását, és a Minority SafePack kezdeményezés alapján nem indít jogalkotást a nemzeti kisebbségek védelmében.
Az uniós döntéshozatal ezzel sutba dobva saját, a sokszínűségről alkotott elveit, a kontinens népességének egytizedét hagyta cserben. Az Ír-szigettől Dobrudzsáig, Lappföldtől Szicíliáig szinte megszámlálhatatlan nyelvi és kulturális közösség sorolható az öreg kontinens őshonos kisebbségei közé. Számuk a mintegy félmilliárd lelket számláló Európai Unióban meghaladja az ötvenmilliót, a statisztikák szerint minden nyolcadik-kilencedik uniós polgár az őshonos kisebbségek sorába tartozik.
Nekik fordított hátat az Európai Bizottság a Minority SafePack kezdeményezés lesöprésével. A nemzeti és nyelvi kisebbségek védelmét célzó aláírásgyűjtés során a szervezők Európa-szerte összesen 1,1 millió hiteles támogatói nyilatkozatot szereztek, majd 2019 februárjában bemutatkoztak terveikkel az uniós jogszabály-kezdeményezésért felelős Európai Bizottság előtt. A járványhelyzet nyomán az Európai Parlament csak múlt decemberben tudott vitát rendezni a Minority SafePackről.
Jelzésértékű, hogy az EP az eddigi sikeres európai polgári kezdeményezések egyikét sem karolta fel támogató állásfoglalással. Ezúttal azonban az EP-képviselők elsöprő többsége szavazott a kulturális és nyelvi sokszínűség megerősítése mellett. A kisebbségvédelmi kezdeményezés mögé nemzeti parlamentek is beálltak, függetlenül az őket jellemző politikai többségtől.
A magyar Országgyűlés és a német Bundestag mellett például a holland alsóház is támogatta az ügyet.
Vincze Loránt, az RMDSZ EP-képviselője, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) elnöke szerint az Európai Bizottság döntése hiteltelenné teszi az európai polgári kezdeményezés intézményét – az európai részvételi demokrácia egyetlen eszközét.
Vincze, aki az Európai Parlamentben a polgári kezdeményezések jelentéstevője, arra emlékeztet, hogy az EB a jogalkotást már az ötödik sikeres kezdeményezés esetén utasítja el.
A Minority SafePack elutasítása annál szembetűnőbb, hogy az Európai Unió egyik alapértékének tartja a sokszínűség megőrzését. Az Európai Bizottság január 14-i döntése is mutatja, hogy az uniós döntéshozatal ebben a vonatkozásban nem következetes, hiszen amíg a szociokulturális kisebbségek vagy a migrációs hátterű csoportok esélyegyenlőségének ügyét pátyolgatja, addig az őshonos kisebbségek tekintetében ezt már nem tartja magára nézve kötelező érvényűnek.
Adódik a magyarázat, hogy Brüsszel a kisebbségi kérdést integrációs problémaként kezeli, ezzel magyarázza, hogy a szociokulturális kisebbségek és a bevándorlók helyzete uniós szintű beavatkozást igényel.
Az őshonos kisebbségek ügyét ezért tagállami hatáskörbe utalja, mert álláspontja szerint ezek a közösségek szervesen integrálódtak a tagállamok társadalmába, vagyis helyzetük rendezése uniós beavatkozást nem igényel.
Az Európai Unió, miközben nyilvánvalóan kettős mércét alkalmaz, megfeledkezik arról, hogy bár vannak tagállamok, amelyek valóban mintaszerűen rendezték az őshonos kisebbségek helyzetét, a legtöbb nyelvi és kulturális kisebbségi közösség számára ezek a jogok egyáltalán nem adottak, mivel a tagállamok többsége hallani sem akar az őshonos kisebbségeket megillető kollektív jogokról.
Az uniós bürokráciának annyiban feltétlenül igaza van, hogy az őshonos kisebbségek integráns részei a tagállamok társadalmainak, hiszen több száz, vagy akár több ezer éve élnek a szülőföldjükön. Esélyegyenlőségről esetükben azonban inkább kivételként beszélhetünk, annak dacára, hogy különböző autonómiaformákkal több uniós tagállamban találkozhatunk.
Az őshonos kisebbségeken belül külön csoportot képeznek azok a közösségek, amelyek nyelvváltáson átesve nagyrészt már asszimilálódtak a többségi társadalomba, ám ennek ellenére is szilárd kulturális önmeghatározással bírnak. Voltaképpen ilyen a saját hazájában államalkotó ír nemzet is, vagy az Európai Unióból már távozott Nagy-Britannia esetében az Észak-Írországban élő írek mellett a walesi és a skót közösség.
Az őshonos kisebbségek szélesebb körben alkalmazott definíciójába azok a közösségek tartoznak, amelyek nyelvileg is jól elkülönülnek a többségi társadalmaktól. Ebbe a csoportba sorolhatók a Kárpát-medence külhoni magyar közösségei is.
Ha csak egy gyors tablót akarunk felrajzolni, és az Európai Unió határain belül maradunk, akkor is hosszú sora van a nyelvileg is elkülönülő őshonos kisebbségeknek.
Az egyes nyelvi kisebbségek helyzete nagyban függ attól, hogy a többségi társadalmak milyen nemzetfelfogást tettek magukévá, mennyire kizárólagos a nemzetállami felfogás. A nyelvileg is homogenizáló nemzetállami felfogás iskolapéldája Franciaország, elszenvedői pedig a kelta eredetű bretonok, az elzászi németek, a baszkok, de éppúgy a franciával rokon nyelvet beszélő okcitánok.
Magyar nyelvet beszélőként számunkra szokatlan, hogy az egyes nyelvjárások között az élő beszéd megértését is lehetetlenné tevő különbségek lehetnek, az újlatin nyelvek esetében azonban ez nem példa nélküli.
Emiatt nem ritkán nehéz meghúzni a határt, hogy önálló nyelvről vagy dialektusról van szó, mint például az olasz nyelv szárd vagy szicíliai nyelvjárása esetében. Mindkét esetben a nyelvi elkülönülés mellett kulturális önmeghatározással rendelkező közösségekről beszélünk.
A harmadik nagy újlatin nemzet, a spanyol ugyancsak nagyszámú más nyelvű közösséggel él együtt a saját hazájában. A Franco-rendszer nyelvi homogenizáló törekvéseit a demokratikus Spanyolország megengedőbb nyelvpolitikával helyettesítette. Széles kulturális és részben politikai autonómiát kaptak a spanyolországi baszkok és a katalánok. Ennek határait azonban jól mutatja a fel-fellobbanó katalán függetlenedési törekvés, amit a spanyol állam minden erővel akadályoz.
A működő autonómiaformák jó példájaként tekinthetünk a dél-tiroli németek és a finnországi svédek által működtetett önigazgatási modellre.
Dél-Tirol és az Åland-szigetek esetében területi autonómiáról beszélhetünk, amely széles körű belső önkormányzatiságot biztosít a kisebbségi közösségeknek: Dél-Tirolban a maroknyi rétoromán népességnek is. Rendezettnek tekinthető az ardenneki német közösség helyzete is, amely belső önkormányzatisággal és tulajdonképpen államalkotó státusszal rendelkezik Belgiumon belül. Az önigazgatás bizonyos formáival regionális szinten több más őshonos nyelvi közösség esetében is találkozhatunk, mint például a Hollandia északi részén lévő Frízföldön.
Kelet-Közép-Európa államait általánosságban a megkésett nemzetté válás és az ebből fakadó erőltetett nyelvi homogenizációs törekvések jellemzik. A huszadik század ebben a tágabban vett régióban sok esetben a nyelvi határokat is átrajzolta, milliós közösségek áttelepítésével. Ennek estek áldozatul a lengyelországi, a csehországi, a magyarországi németek és részben a felvidéki magyar közösség. Így válhatott tulajdonképpen homogén nemzetállammá Csehország és Lengyelország, és hasonló homogenizáló szándék jellemezte és jellemzi számos vonatkozásban a mai napig Szlovákiát és Romániát.
Ebből a rövid felsorolásból is jól látható, hogy tagállami szinten nem minden esetben garantált az őshonos kisebbségek esélyegyenlősége, vagyis helyzetük rendezésére az Európai Unióban uralkodó felfogással szemben uniós szintű beavatkozásra lenne szükség.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/4. számában.
