Huliak gatyamadzagja és egyéb kötelékek
Kicsinyítő képzős kormányválság pereg a szemünk előtt, amelynek főszereplői az összegereblyézett SNS-frakció és az onnan „kiváló” kiváló Rudolf Huliak által fémjelzett triumvirátus.

A „kiváló” kiválók szófordulat persze már foglalt a politikatörténetben, a régmúlt kilencvenes években az MDF-ben maradók emlegették így a távozó MDNP-s honatyákat. Igaz, Szabó Iván és Rudolf Huliak egy lapon említésére legfeljebb a fenti szójáték ad felmentést.
Aki Szlovákiában politikai elemzésre adja a fejét, jól teszi, ha dolgát megkönnyítve segítségül hívja a matematikát. A politikai fauna ösztönös cselekedeteinek megértéséhez ugyanis legfeljebb az egzakt számok adnak némi fogódzót. Huliakék számtana a faék egyszerűségével vetekszik, hogy az ide kívánkozó idegen szót ne vegyük a tollunkra.
Ezen a ponton jegyezzük meg, hogy a matematika szerepeltetésének egy politikai kommentárban – éppen egzaktsága miatt – a szerző, de még az olvasók számára is kevés élvezeti értéke van. Bölcsész fejjel az ember szívesebben nyúl olyan irodalmi előképekhez, amelyekben visszatükröződik a szlovák politika kicsinyítő képzős valósága.
Az iskoladrámák a 17-18. században élték fénykorukat a kor jóhírű protestáns és katolikus kollégiumaiban. A reformáció és a katolikus megújulás szellemi pezsgéséből persze aligha az iskoladrámák érdemesek leginkább az utókor figyelmére. Remekül leképezik viszont a szlovák politika előre kiszámítható, „iskolás” fordulatait. A kor magyar oktatásügyének védelmében azért jegyezzük fel, a Huliakék írta iskoladráma a pataki vagy a pápai kollégium jó pennájú diákjainak alkotásai közül is lefelé lógott volna ki.
A Huliakék körül hullámzó kisszerű történet politikai tétje azonban aligha becsülhető le. A miniszteri bársonyszékre vágyó honatya gatyamadzagján függ ugyanis a Fico-kabinet nem túl acélos parlamenti többsége. Ár-érték arányban egy tárca ilyen helyzetben nem is látszik túlzó követelésnek.
Márpedig a Huliak vadászatban és politikai munkában megfáradt hátsója alá betolt bársonyszéket valakitől el kell venni. Jelesül az SNS-től, mert a „kiváló” kiváló által megcélzott zöldtárcát Tomáš Taraba révén ők birtokolják. Az iskoladrámára hajazó kicsinyítő képzős kormányválság ezen a ponton lép új szintre. A válság feloldása ugyanis csak a „forró krumpli” tovább dobásával képzelhető el.
Tételezzük fel, hogy az Andrej Danko elnökölte maradék SNS a kormányfő nyomására elengedi a környezetvédelmi minisztériumot, cserében viszont egy annál nagyobb presztízsű tárcát követel magának. Például a belügyminisztériumot, amelyet jelenleg Matúš Šutaj Eštok, a Hlas-SD elnöke vezet. Akiből cserében lehetne házelnök. Végeredményben a Pellegrini-árvák veszítenek egy minisztériumot, de megőrzik a házelnöki széket és – nem mellesleg – a koalíció is megmarad.
Csak a margóra kívánkozik, ha Tarabát Huliak váltja a zöldtárcánál, akkor az utód igényt tart-e az előd dél-szlovákiai csatornaügyi felelősére? Ha ezt az iskolás szomorújátékot egy jobb tollú pataki diák írná a 18. század derekán, akkor a zavarosan hömpölygő kanálisba itt vinne fordulatot. Mégiscsak drámáról van itt szó kérem, politikusok sorsáról meg euró tízmilliókról.
Magunk mögött hagyva a felvilágosodásba hajló későbarokkot, iskoladrámákkal meg pataki diákokkal, egy pillanatra képzeljük bele magunkat Robert Fico helyébe. Bár az utóbbi negyedszázadban nagy utat járt be, őszinte sajnálatunkra nem vagyunk róla meggyőződve, hogy a kormányfő ismeri Ady Endre költészetét.
Abban viszont eléggé biztosak vagyunk, hogy a szlovák politikai faunában Ady ráismert volna a Tökmag Jankókra, akik Muszáj Herkulest faragtak a Smer elnökéből, kikövezve a visszatérését a hatalomba. Milyen hígfejüek a törpék:/ Hagynának egy kicsit magamra,/ Krisztusuccse, magam megtörnék./ De nyelvelnek, zsibongnak, űznek/ S nekihajtanak önvesztükre/ Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
A kedves olvasó megnyugtatására csak annyit, hogy bár Ady korától már egy bő évszázad választ el minket, a szlovák politika kisszerű tülekedése akár ha a régi századforduló Magyarországán történt volna. Csak a kulisszák mások, az emberi jellem, vagy inkább annak gyengéi minden kort túlélnek.
Az előbbi kampánytechnikai kérdés, az utóbbit a helyzet szüli. Mifelénk az önmaga lényegét vizelés közben markoló Ján Slota óta nem láttunk egy valamirevaló Diana Iovanovici-Șoșoacát, nem is beszélve George Simionról vagy Călin Georgescuról. Erdélyi testvéreinknek egyszerre három magyarfaló is jutott. Nem irigyeljük tőlük. Azt viszont annál inkább, ha a kertek alatt sompolygó farkas is kell hozzá, hogy képesek összefogni.
Megjelent a Magyar7 2024/49. számában.