Fraenkel Emil, belgyógyász: Nem úgy táncolunk, ahogy a helyi kiskirályok fütyülnek
Fraenkel Emil alapító tagja a kassai kórházban működő orvosszakszervezetnek, így már jó ideje nem csak orvosként figyeli az egészségügy, illetve az ott dolgozók helyzetét. Fraenkel doktor neve a Magyar7 olvasói előtt nem ismeretlen, hiszen nemcsak szakszervezeti vezetőként, hanem kisebbségi jogvédőként is megszólaltattuk már.
Mostani beszélgetésünk november végén készült Ótátrafüreden. Nem sokkal az interjút követően megszületett a kormány és a szakszervezet közötti, hónapok óta várt megállapodás, amelynek részleteivel lapunkban, illetve a ma7.sk portálon többször is foglalkozunk, így a beszélgetést elsősorban a szakszervezeti munkával kapcsolatos kérdésekre helyeztük.
Hol, miben gyökerezik a társadalmi ügyekért való kiállása?
Lélektani értelemben ez egy láncreakció. Olyan közegben nőttem fel, amelyre inkább a tudás és nem annak a társadalmi elismerése volt a jellemző. Apám két diplomás, tudományos fokozattal rendelkező tanárként a rendszerváltás előtt ugyanúgy Wartburggal járt, mint a rendszerváltás után. Én első generációs orvos vagyok, szemben más családokkal, ahol már házon belül is megvolt a szakma hagyománya, nekem így elég nehéz volt a kezdet. A szakmai felkészítésünk hagyott némi kívánnivalót maga után, s hiányzott az a közeg, amely az ezzel kapcsolatos kezdeti nehézségeken átsegít. Szeretném, ha a mostani friss diplomások szakmailag és anyagilag is mást kapnának, mint én. Húsz éve 9900 korona volt az első fizetésem, benne hat-hét kötelező ügyelettel, ami reggeltől másnap délutánig tartott. 32 órányi, szinte folyamatos munka volt, amely után nem járt pihenőnap, ehhez jött még egy-két mentőorvosi ügyelet is. A pénz kétharmada el is ment útiköltségre, mivel nem a kassai kórházban kezdtem. Egyszóval, szeretnék azoknak a nálam fiatalabb kollégáknak segíteni, akikről tudom, hogy jelenleg min mennek keresztül.
Magányos harcosként lehet ezt csinálni? Mennyire számíthat azok támogatására, akiknek az érdekében cselekszik?
Helyi szinten alapító tagja vagyok a LOZ-nak. Ez 14 éve volt, amikor a kassai kórházban kezdtem dolgozni. Létezett ugyan már az orvosi kamara, amely 2011-ben, a Radičová-kormánnyal való szembenállás során vitte a prímet, a szervezet súlya azonban a kötelező tagság megszüntetésével csökkent. Van még egy szakszervezet, az egészségügyben dolgozók szakszervezete, az úgynevezett „nagy” szakszervezet, róla viszont az a véleményem alakult ki a helyi működése alapján, hogy inkább lojális a kórházvezetéshez, annak meghosszabbított keze. Egy szakszervezet viszont akkor tud jól dolgozni, ha nem úgy táncol, ahogy a helyi kiskirályok fütyülnek.
A lényeg viszont, hogy az önök mostani megegyezése a kormánnyal az egész orvostársadalmat érinti, nem csak azokat, akik a LOZ tagjai, ugye? Tehát az összes orvosért harcoltak, nem csak a sajátjaikért.
Egy sikeres bértárgyalás-sorozat után megnő a szakszervezeti tagság iránti érdeklődés? Esetleg van arra is példa, hogy a nem szakszervezeti tag kolléga megköszöni az önök munkáját?
Nézze, nulláról kezdtük, mostanra jóval több, mint 200 tagunk van, azaz a kassai kórház orvosi állományának, amely 670 fő, mintegy 30%-a. A másik szakszervezet tagságát nem ismerem, de ha csak a számokat nézzük, akkor egyik szervezetről sem mondható el, hogy többsége lenne a kórházon belül. A lényeg, hogy az összes orvos valamilyen szinten haszonélvezője a szakszervezeti munkának, azt viszont nem lehet senkinek felróni, hogy nem a tagunk. Lehet ugyanis olyan élethelyzetben, főleg egy kezdő, aki nagyon kiszolgáltatott a felettesének, ha a szerződése határozott időre szól, és a menedzsment dönti el, hogy meghosszabbítják-e vagy sem. Ráadásul, az orvos hiába diplomázik 25 évesen, harmincéves koráig, amíg le nem szakvizsgázik – bocsánat a kifejezésért –, egzisztenciálisan egy „senki”. Embertelen, hogy egy diplomásnak további öt évig kell küzdenie az egzisztenciájáért. Ezt magam is megtapasztaltam.
A beszélgetésünkkel párhuzamosan egy szakmai kongresszuson vesz részt Ótátrafüreden, ahol több száz orvos van jelen. Téma itt is a bértárgyalások kérdése? Illetve, hogy lehet ezt győzni, hogy még tudományos munkát is folytat?
Igen, a szakszervezeti tárgyalások folyamatosan téma a magánbeszélgetéseken, viszont amiért itt vagyok, az a diabetológiai társaság éves kongresszusa, amelyre a szakmai érdeklődésem miatt jöttem el. Az itt elhangzó előadások a tudomány jelenlegi állása szerinti legkorszerűbb megoldásokról szólnak. Itt vannak a társszakmák képviselői is, az országos neurológus, az endokrinológus professzor és a kardiológiai társaság elnöke. Mindig örömmel hallgatom ezeket az előadásokat, ha tehetném, minden ilyen eseményen ott lennék.
Ha jól tudom, ön három szakvizsgával rendelkezik…
Pontosabban 1+3-mal, hiszen az unióba való belépésünk előtt még létezett egy úgynevezett „első szakvizsga”, amely ma már továbblépési vizsgaként szerepel (postupová skúška).
Milyen szakmai motivációja lehet ezek után egy orvosnak?
Oktatóként is dolgozom, az ehhez szükséges tudományos fokozatom megvan. A munkámhoz szükséges, hogy szakmai témájú cikkeket közöljek neves szaklapokban, így elképzelhető, hogy a megfelelő pontszámokat összegyűjtve a jövőben közelebb kerülök egy docensi kinevezéshez, és majd, ha a jóisten megsegít, akkor hatvanéves koromra… De ezzel inkább nem is szeretnék foglalkozni. Apám szokta mondogatni, hogy aki egyetemi közegben dolgozik, az 60 évesen már ne docens, hanem professzor legyen. Hetente egyszer rendelek, ami 4-5 óra folyamatos koncentrálást, diagnosztizálást, beteggel való kommunikációt jelent, ami nagyon nehéz tud lenni, s ehhez jön még az osztályon való kötelező elfoglaltság.
Visszatérve a szakszervezeti munkához. A tagok közti kommunikáció hogyan történik?
Évente egyszer van a közgyűlés. A helyi szakszervezeti vezető 2-3 hetente ellátogat az egyes osztályokra, ahol részt vesz az úgynevezett reggeli referálókon. A kórháznak van egy 6-8 tagú operatív, általában a legmeghatározóbb osztályok képviselőiből álló szakszervezeti vezetése. Ennek vagyok a tagja én is. Ez bírja a közgyűlés, azaz a tagság bizalmát, s ennek alapján járunk el az egyes konkrét helyzetekben.
Én a diplomatikus megoldások híve vagyok, amikor mindkét oldal úgy tud felállni, hogy nyert valamit a megegyezéssel. Viszont a Matovič-féle szombati kommentár, hogy ő már kiszáll a tárgyalásokból, mert felfordul a gyomra tőlünk, azt a benyomást kelti, hogy az egyik fél már csak vesztes lehet.
Nem lehetséges, hogy ez egy újabb olyan lépést jelez előre, mely során az orvostársadalom ellen szeretnék hangolni a közvéleményt?
Bár csak a spekuláció szintjén, de elképzelhetőnek tartom. Engedjen meg viszont egy kis számolást, hogy mekkora is az elhangzott összegek realitása. A kormány 10 ezer euró stabilizációs hozzájárulást és minden ledolgozott év után plusz 1 ezer eurót kínált. Átlag 20 év tapasztalattal számolva, 7-8 ezer orvosnál ez kb. 150 millió eurós tétel. Egy ekkora összeget vajon „csak úgy” elő lehet varázsolni az ország költségvetéséből? Az érem másik oldala, hogy ez a hozzájárulás 3 évig „röghöz köti” az orvost. Azaz 36 hónapra 444 euró, adózás utáni emelkedést jelent. Ezen lehet persze vitatkozni, hogy vajon sok-e vagy kevés. A 2600 eurós orvosi bér, ügyeletek nélkül, 1800 eurós nettót jelent. Ha ezt elosztjuk 22 munkanappal, akkor kijelenthető, hogy a napi 100 eurót sem éri el. Ez a szint egy fogorvos vagy egy szakmunkás esetében pedig bizony már napi gyakorlat. Nem hiszem, hogy lelkiismeret-furdalást kellene éreznem, ha azt mondom, hogy én ezt kevésnek tartom.
A szakszervezeti harc mérföldköve lehet a szombat esti megegyezés. Általában véve mi a szakszervezeti munkáról a véleménye?
Mindenkinek, minden szakmának ajánlani tudom, hogy alakítsanak szakszervezetet és vegyenek részt a munkájában. Ne felejtsük el, hogy kapitalizmusban élünk, ahol a munkaadó és a munkavállaló a barikád más-más oldalán áll, hiszen az érdekeiknek csak egy része közös, bár mindkét fél érdekelt abban, hogy a vállalat jól működjön. Ha nincs szakszervezet, vagy túl lojális a munkaadóhoz, akkor a munkavállalók még a szokásosnál is nagyobb lépéshátrányban lesznek. Ebből a szempontból a magántársaságok kórházaiban vagy a megyei, városi kórházakban dolgozók jóval kiszolgáltatottabbak, hiszen ezeken a helyeken gyakran nincs is szakszervezet. Sőt, a kis kórházakban gyakori a más állampolgárságú orvosok jelenléte, akiknek a kiszolgáltatott helyzetével még inkább visszaél a helyi menedzsment. Egy dél-szlovákiai kiskórházban kezdtem, így közelről ismerem a helyi kiskirályok viselkedését.
Az állami kórházakban akkor ebből a szempontból jobb a helyzet?
Nyílt titok, hogy egy szülésért, egy császármetszésért, vagy egy műtétért mekkora összeg „dukál” az orvosnak. Elhiszem, hogy ez a rendszer a velejéig romlott. Mégsem lehet egy kalap alá venni minden orvost, hiszen ismerem azokat a sebészeket is, akik nem panaszkodnak, ha aznap nem keresnek meg egy bizonyos összeget a hálapénzből, és ismerem azokat az altatóorvosokat, patológusokat és mikrobiológusokat, akiket a beteg hozzátartozója soha nem keres fel.
A végére hagynám a kérdést, hogy az orvosszakszervezet miért csak akkor lép fel, amikor Robert Fico nincs kormányon?
A második Fico-kormány idején, (2012–2016) megszűnt az orvosok közötti életkori megkülönböztetés, illetve bevezették a béreknél az infláció-követést. Mindenki örült annak, hogy januártól megint egy kicsivel több lett a fizetése. A következő Fico-kormány alatt (2016–2020) még tartott ez az eufória, viszont már megjelentek a következő feszültség első jelei, mégpedig azzal, hogy bevezették a túlóra-kötelezettséget. Ez a feszültség 2020 után jelent meg markánsan, és egy instabil kormánnyal könnyebb dűlőre jutni, mint egy olyannal, ahol be volt betonozva a szavazatarány.
Akkor mondhatjuk, hogy a mostani akció egy egészséges helyzetfelismerés eredménye?
Igen. Azt mondtuk, hogy most lehet, most talán könnyebb lesz eredményt elérni. Remélem, hogy nemcsak a nagy pénzügyi csoportok, de a kis, nonprofit szervezetként működő kórházak igazgatói is veszik a lapot Ipolyságtól Királyhelmecig, és kigazdálkodják a szükséges keretösszeget. Bízunk benne, hogy a parlamenti szavazáskor nem üt majd vissza a kormánykoalíció labilis helyzete! (Az interjú elkészült után néhány nappal a parlament is elfogadta a béremelésre vonatkozó megállapodást, majd az államfő is aláírta azt - a szerk. megj.)
