Elment a legnagyobb felvidéki magyar

Most egy összefogott írással a rendkívül gazdag életútját kellene méltatni, de csak az emlékek törnek fel. Mikor találkoztunk először? Mikor láttam utoljára – kutatok a távoli és a közelmúltban.   

Középiskolás voltam, amikor először hallottam róla és a harcáról, értünk, és a magyar iskoláinkért folytatott küzdelméről. Nővére, Duray Éva az osztályfőnököm volt a füleki gimnáziumban. Tőle reméltük akkoriban a híreket Miklós felől, de ő, hogy senkit bajba ne keverjen, soha nyilvánosan nem beszélt öccse, a magyar iskolák felszámolása ellen folytatott harcáról a hatalommal, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottságról.

Személyesen először akkor találkoztam vele, amikor egyetemi éveim előtt a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban dolgoztam, ahová ő segített állást találni. Bejött a társadalomtudományi olvasóba a megrendelt könyvekért, és egy pillanatra megállt körülötte a levegő, aki ott ült, mindenki tudta, ki ő. Volt, aki tiszteletteljesen nézett rá, volt, aki fontosnak tartotta, hogy ismeretlenül is köszöntse, és voltak, akik kellő gyávasággal, kissé félrefordították a fejüket. De hát ez volt Miklós! Vele kapcsolatban senki nem maradt közömbös. Volt, aki félte, más gyűlölte, de a legtöbben őszintén tisztelték. Már akkor is.

Következő találkozásunk már a szabad világban volt, amerikai útja után, 1990 elején, amikor elkezdte az Együttélés politikai mozgalmat szervezni. Az életem úgy alakult, hogy végig módom volt látni, ahogy felépítette és működtette az Együttélést. A politikacsinálás nagymestere volt. Akkor értettem meg, miért ő volt az első az átkosban is. Nemcsak a korábban hitt bátor kiállása predesztinálta erre, hanem az az előrelátó elemzői készség, és az a stratégiai gondolkodás is, ami csak keveseké.

Vele beszélgetni olyan volt, mint egy időutazás a jövőbe. Pontosan látta a folyamatokat, az ok-okozati összefüggéseket.

Emlékszem, 1990-nek még csak a felénél jártunk, amikor ő már arról beszélt, elsőként, hogy a közép-európai országoknak – éppen a délszláv helyzet miatt – az Unió elődjének számító Európai Gazdasági Közösséghez és a NATO-hoz kellene csatlakozniuk. Ez akkoriban teljesen lehetetlennek tűnt, őrültségnek, hiszen Európa és a Nyugat akkor még olyan távol volt tőlünk, és nem is igazán hittünk benne, hogy valaha részesei lehetünk, hiszen még csak ízlelgettük az új rendszert.

Duray Miklós akkor is rendkívül szívós volt, amikor egyre élesebb soviniszta támadások érték a magyarokat, és elsősorban az ő személyét.

Ugyanakkor kellő módon tudta kezelni a primitív kirohanásokat, a politika gyalázatos viszonyulását, a sajtó méltánytalan vádjait. Rendíthetetlen volt, eltántoríthatatlan, ő ezzel, az igazába vetett hittel és politikai tudásával felvértezve állta az ütéseket. Később mindig neki lett igaza, ezt még a szlovákok és az ellenségei is gyakran elismerték.

A hatalom soha egy pillanatra el nem csábította, nem saját magát helyezte előtérbe, hanem a közösségi érdekeket. Az MKP nyolcéves kormányzati szerepvállalásakor sem valamilyen poszt megszerzése izgatta, hanem az, hogyan tudnánk minél többet kihozni közösségként az adott helyzetből.

Az utóbbi években már nem alakítója, csak szemlélője volt az eseményeknek, bölcs és kritikus szemlélője.

Sokat beszélgettünk, éjszakába nyúló, hosszú telefonbeszélgetések voltak ezek a legtöbbször, főleg miután egyedül maradt az élet terheivel. Az évek az elméjén semmit sem koptattak, ugyanolyan éleslátással, ugyanolyan analitikusan nézte a világ dolgait, amiből ő mindig többet látott, mint mi. A vátesz adottságaival.

Tervezgettünk is. Nem olyan régen azzal keresett meg, hogy csináljunk egy olyan műsort, ahol hétről hétre nagyon különböző elveket vallók ülnek egy asztalhoz, és beszélik végig a történéseket. mert makacsul hitt abban, hogy meg kell találni azt a minimumot, amin elindulhat a párbeszéd, hogy egymáshoz konzervatív és liberális közelebb kerüljön. Örültem neki, aztán azon élcelődtünk, hogy ki mindenkitől kapnánk kosarat. Szabad Fórum – nevettünk a képzelt munkacímén, és végig vettük, kinek mi jutna erről eszébe, mert ebben a közegben múltja mindennek van. Most meg itt állok egy műsor ötletével, de mit érne már Miklós nélkül?

Ő egyébként sem csak tervezgetett, sokat is írt. Egyik utolsó munkája volt az a könyv, emlékirat, amelynek a szerkesztését kollégánkra, Pomichal Krisztiánra bízta. Krisztián ugyanis koránál fogva nem érte meg tevőlegesen a rendszerváltást, a hőskort, így Miklós úgy gondolta, fiatalsága, tehetsége, és az akkori történésektől való érintetlensége egy új látásmódot nyithat az egykori események feldolgozásának, az ő emlékei alapján. Nem tudom, mi lesz ennek a könyvnek a sorsa, ahogy azt sem tudom, ki veszi örökül azt az óriási szellemi hagyatékot, amit itt hagyott, ami nélkül az elmúlt évtizedeket nem lehet értékelni, feldolgozni.

A telefon többé nem csörög, nem is jön már öles léptekkel, nem lesz több atyai ölelés. Csak a csend maradt nekem, a sok hosszú beszélgetés után. Pedig mennyire kellene most a jótanácsa, ezekben a zűrzavaros időkben kiigazodni. A meglátásai, amivel bizonytalanságainkat helyre rakná, és egész közösségünket irányba terelné.

Számomra ő jelentette a bátorságot, a meg nem alkuvást, az erőt. És most el kell fogadnunk, hogy a gyilkos kór még nála is erősebb. Legyőzte ugyan, de hiszem, hogy elvenni nem tudja. Mert Duray Miklós továbbra is, halála után is, életével, munkásságával, hitével, leírt és elmondott gondolataival formálhatja, alakíthatja közösségünket.

Meggyőződésem, a jelenkor legnagyobb felvidéki magyarjától búcsúzunk. Kiállása egyedülálló volt. Közéleti szerepe pótolhatatlan lesz. Hiánya fájó.

Nyugodj békében, drága Miklós!