Csak magunkra számíthatunk
A kampánycsend idejétmúlt intézményét becsúszó szereléssel előzve, szerdán érkezik az olvasóhoz ez a lapszámunk. Jövő héten ugyanezen a hasábokon mindenféle számokat olvashatnak. Szombaton eldől, lesz-e a félmilliós felvidéki magyarságnak parlamenti képviselete, vagy újabb négy évig csak nézhetjük, mások hogy fociznak. Helyettünk. Vagy velünk...
Alapesetben a szüretről, az őszi ligarajtokról, vagy az iskolakezdés nehézségeiről kellene szólni a buszmegállói, fogorvosi várótermi, műszakivizsga-állomás előtti kényszerbeszélgetéseknek, kampánymorzsákkal meg csak a leghaladárabb pártok próbálkoznának. Az előrehozott parlamenti választás szeptember 30-ai valósága olyan szinten vált mindennapjaink részéve, hogy az „előrehozott" minőségjelzőről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Pedig a nagykönyv szerint csak fél év múlva, 2024 tavaszán kellene választanunk. Hogy is jutottunk ide?
2020 márciusában a szlovák társadalom nagyobb részét eufória töltötte el. (A felvidéki magyart nem. Sőt, a papíron is létező magyarok negyede már egy évtizede nem kóstolta a választási sikert. 2020-ban viszont a magyar párt felvizezett alternatívája, a vegyes párt is kibukott a törvényhozásból, amiért persze alaposan megdolgoztak.) Sikerült a bunkó, erőszakos megoldásaiban még mindig a mályvaszín zakós párttitkárokat idéző, a korrupciót államformává tevő Smert elűzni. Robert Fico keblére borulva, annak halálos ölelésében elszenderedett a Szlovák Nemzeti Párt, és a Most–Híd is, pedig az előbbi valaha kapott 11,73 százalékot is (igaz, régen, 2006-ban), míg az utóbbi legizmosabb teljesítménye a pártszakadás utáni, 2010-es 8,12% százalék volt.
Robert Fico szénné égett. 2012-ben még önállóan tudtak kormányt alakítani – ezt sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek produkálni az önálló szlovák államiság három évtizedében –, 2020-ban pedig 18,29 százalékot gereblyéztek össze, tíz százalékkal kevesebbet, mint 2016-ban.
Ez talán nem a „Holdról is látszik” kategória, de ha a steril százalékok mögé odatesszük az élő embereket, akik cipőt húztak, hogy az urnához járulhassanak, úgy már ez a veszteség sokkal fájóbb: 210 309 szavazó fordult el a két választás között a Smertől. Az Sas és a Za ľudí például ennél kevesebb szavazattal jutott a parlamentbe…
A korrupcióellenes agendára építő politikus, Igor Matovič széles felhatalmazással, 721 166 támogató vokssal nyerte a választást. Ennél több szavazatot csak Vladimír Mečiarnak és Robert Ficónak sikerült hozni, ők jártak a millió feletti tartományban is. A „nagyszombati hős" eredménye nem elég a dobogós helyhez, de a második helyezett Smeren kívül mindenki másnak egyszámjegyű eredménye lett. Sosem fogjuk megtudni, normális körülmények között mit tudott volna kihozni a lehetőségből, amit kapott. Abban viszont valószínűleg egyetértés van olvasóink körében, hogy országlásának körülményei nem voltak normálisnak mondhatók, hiszen egy olyan helyzettel kellett szembesülnie, amellyel ebben a régióban utoljára IV. Károlynak/Tomáš Garrigue Masaryknak, attól függ, honnan nézzük. Azzal még legádázabb bírálóinak is egyet kell érteni, hogy idő előtti távozásában a koronavírus-világjárványnak legalább akkora része volt, mint vezetői hiányosságainak. A miniszterelnöki stafétát átvevő Eduard Heger inkább csak sodródott az árral, sokszor úgy tűnt, nem Hegernek van kormánya, hanem a kormánynak van Hegere, míg végül 2022 decemberében csetlő-botló kisebbségi kabinetjétől megvonta a bizalmat a parlament. De még így is jó öt hónapig agonizált, mire május 15-én Zuzana Čaputová köztársasági elnök Ódor Lajos személyében kinevezte a hivatalnokkormány vezetőjét, így három év alatt két olyan miniszterelnökünk is lett, akit senki sem választott meg. Sem magyar nemzetiségű miniszterelnököt, sem hivatalnokkormányt nem láthattunk még Szlovákiában. Így senki nem állíthatja, hogy szeptember végével végképp kimúló választási ciklus ne lett volna érdekes és izgalmas, ha szép nem is volt.
A választáson 25 párt indul. Ennek valamivel több mint ötöde juthat be a törvényhozásba. Legutóbb hat, azelőtt nyolc, 2012-ben hat, 2010-ben szinten hat párt jutott be a parlamentbe. Így sokan eleve az esélytelenek nyugalmával szemlélhetik a választási kampányt, mert a választásra regisztrált pártok egy részét nem is látni kampányolni. Esetükben biztosra vehető, hogy az állami támogatásra jogosító három százalékot sem fogják elérni, azaz a jövőbeni, pártépítésre, vagy legalább fenntartásra fordítható források is délibábbá válnak. De ez csak a jövőbeni pénz igézete. A kispártok esetében az sem biztos, hogy a 17 ezer eurós választási kauciót visszakapják. 2020-ban 24 párt indult, közülük 11 végzett két százalék alatt... De ez legyen a pártok problémája.
Ami a szlovák térfelet illeti, ott kicsit olyan a helyzet, mint egy kocsmai verekedésnél: a Progresívne Slovenskónak mindenki odahúz egyet. Úgy látszik, saját programját ennek a parlamenten kívüli pártnak sikerült a legjobban prezentálnia, mert szélsőjobbtól a standard balig mindenkinek volt hozzájuk egy-két szava.
Nem is csoda, hiszen ők a genderideológia legfőbb zászlóvivői, a hazai woke, ami a szlovákiai, konzervatív lakosság körében valóban kelthet ellenérzéseket. Hogy mekkorát, azt pár napon belül megtudjuk. A parlamenti helyekről legutóbb, a közvélemény-kutatók által némileg felülmért, a balsikerű koalíciókötés végett csak négy század százalékkal lemaradt, anyagiakban és sajtótámogatásban látszólag nem szűkölködő párt most készül a revansra. Robert Fico rajtuk keresztül támadja Zuzana Čaputovát, Richard Sulík a gazdasági programjukat szedi ízekre, Igor Matovič az állampolgárokkal kötendő szerződésébe is belefoglalta őket. S miközben a Republika a közösségi médiában masszív kampányt folytat, egyes képviselői az Európai Parlamentben Magyarországot csodáló szónoklatokkal vadásznak magyar voksokra, programjuk egyik központi eleme a magyar nyelvhasználat visszaszorítása, és a szlovák nyelv használatának erősítése. Innen már csak egy lépés a magyar iskolák bezárása.
A program kulturális részét Ján Slota egykori hűséges famulusa, Rafael Rafaj valószínűleg Ctrl C-vel másolta át, egy régi számítógépét felélesztve az egykori Szlovák Nemzeti Párt programjából. A Bugár Béla barátságáért az Istennek hálát adó Danko kapitány alatt megjuhászodott Szlovák Nemzeti Párt listáján pedig magyar nemzetiségű jelölt is indul. Na, az ő dílérenének telefonszámát biztosan sokan elkérnék!
A 2020-ban nagy lendületet vevő magyar platformosodásból 2023-re kihátráltak a szlovák pártok. Igor Matovič magyar húzóneve, Gyimesi György immár a Szövetséget erősíti, a progresszívek is maradtak jobbára az egyéni kampánynál; s a legutóbbi, az MKP számára balul végződő európai parlamenti választás követően Michal Šimečka is megígérte, ő majd szót emel a magyarok érdekeiért is, ebben sem volt sok köszönet. A tankönyveinkbe szlovák településneveket erőltető, a nyelvtörvényt megszigorító Smer a magyarok anyanyelvi megszólítását egy középkáder nyelvtani hibáktól hemzsegő videójával képzeli el. Látszik, a félmilliós magyarság képviselete nem, vagy legfeljebb homeopátiás mértékben prioritás a szlovák pártok számára. Az elmúlt három évben láthattuk, az, hogy mutatóban 1-2 magyar van a listákon, nem magyar képviselet. Az intézményes képviseletet ugyanis egy magyar politikai párt jelenti. Csak magunkra számíthatunk.
A 2010–2020 közötti időszak, és a matematika megmutatta, előrelépés csak együttműködéssel érhető el. Az erre mutató lépések egy része már 2020-ban megtörtént, bár akkor a Most–Híd még kormánypárt volt, így a teljes egységet nem sikerült létrehozni. A Szövetségbe be nem kerültek, vagy az onnan önként távozottak, vegyespárti konstellációkban újfent megpróbálnak fals alternatívákat kínálni.
Közülük az egyik már belátta, idén nem fog a parlamentbe jutni, egy európai parlamenti előválasztási építkezés kampányanyagként használták fel őket, így már csak a szabad akarattal és a meggyőződéssel tudnak érvelni, ami elvi síkon akár helyeselhető is. Ám a felvidéki magyarságnak, hosszú idő után, intézményes parlamenti képviseletre van szüksége. Ezt pedig a jelenlegi helyzetben egy párt, a Szövetség tudja biztosítani.
Természetesen a paraván mögötti, fél négyzetméteres magányában mindenki azt tesz a borítékba, amit akar. Jobb és rosszabb programok versengenek egymással, a választási rendszert kiötlők fejében létező ideális választó, aki a programokat átböngészve, a kampánycsend idejétmúlt intézményének „ingyensörcsapolástól” nem zavart nyugalmában hozza meg döntését, a valóságban nem létezik. Ha azt akarjuk, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig terjedő sáv is fejlődjön, hogy az államilag támogatott beruházások ne álljanak meg Nyitránál és Nagyszombatnál, hogy unokáink is magyar iskolába járhassanak, a falunapokon pedig magyarul konferálhassák fel a fellépőket, túl sok lehetőségünk nincs.
Megjelent a Magyar7 2023/39.számában.
