Az egyenlőség vélelme
Miután Majka és Azahriah témáját már kellőképpen lerágtuk, indítsunk egy Pintér Béla-darabbal. A közelmúltban nagy felháborodást keltett a bemutatott Kabuki című színdarab, amely olyan lett, mint a társadalom állatorvosi lova. Illetve dehogyis olyan. Ha helyén kezeljük, a levitézlett liberálbolsevik gondolkodás (szándékosan nem írok művészetet, talán a túllihegett kulturális aktivizmus vagy vulgarizmus lenne megfelelőbb) legpenetránsabb terméke.
Mint tudjuk, a darabban egy virtuális gyilkosságra kerül sor, amikor az utalásokból egyértelműsíthetően Schmidt Máriát, a Terror Háza igazgatóját (akit a liberálisok többsége zsigerből gyűlöl) játszó színésznőt bezárják egy tulipános ládába és botokkal agyonverik. Azon túl, hogy ez egy világraszóló botrány, a kérdés mégiscsak az, hogyan juthattunk el odáig, hogy a világot jelentő deszkákat, a kultúrát és a művészetet jelképező teátrumot képesek így lealacsonyítani és a legaljasabb propaganda eszközévé tenni? Mi vezetett idáig? A megfelelési kényszer egy bizonyos befolyásos globalista kör felé? Biztosan. A végső elkeseredettség, hogy ennek a világnézetnek kezd elúszni a hajója? Valószínűleg.
A minap tanulságos interjút olvastam Ryszard Legutko professzorral egy szlovák konzervatív portálon. Ryszard Legutko személye a napi hírfogyasztó, a neten lógó ember számára arról ismert, hogy időnként odalép a brüsszeli pulpitushoz, és keményen odapörköl Ursula asszonynak és csapatának. Kendőzetlenül, kegyetlen őszinteséggel. Az erről szóló videók ott köröznek a neten, bárki megtekintheti őket.
Kevesebben tudják, hogy Legutko egykori lengyel oktatásügyi miniszter a filozófia doktora, az antik filozófia és a politikaelmélet szakértője, a liberális demokrácia, a progresszív ideológia kritikusa. Több könyv szerzője, amelyekben a liberalizmus és a kommunizmus közti párhuzamokat vizsgálja. A Postoj által közölt interjújának már a címe is sokatmondó: A kultúrát és a tekintély tiszteletét hamis egyenlősdire cseréltük.
A háború után erőszakkal bevezetett kommunizmus szétbomlasztotta a társadalmi struktúrát, mondja Legutko. A kapcsolatok atomizálódtak, és visszatértünk az ösztönök szintjére. A hivatali életben az ember durvasággal nézett szembe, nyers nyelvezettel, ami a társadalmi bizalom alacsony fokáról árulkodott. A magánéletben, a családon, a baráti körön belül megőrződtek a tisztesség darabkái. Az udvariasság azonban a kultúra gyermeke, és ahol elvész a kultúra, ott vele együtt sorvad el a tekintélytisztelet. Ezt a rendszerváltás után részben visszahozta a kereskedelem szabadsága, hiszen a kommunizmus bukása után érezhető volt a változás az üzletekben, a hivatalokban, a nyilvános helyeken. Ez ugyan csak a felszínen, de mégis tartalmazta a tisztességtudás és az udvariasság bizonyos elemeit, az erkölcs javulását.
Napjainkban azonban, állítja Legutko professzor, annak ellenére, hogy egy-egy hivatali intézkedés már nem számít gyötrelemnek, az emberek tisztelettudóak és készségesek, a társadalomban sokkoló mértékben jelent meg a tisztelet romlása. Az emberek viselkedésében és szóhasználatában eluralkodott az agresszivitás, most azonban más ideológiai alapállásból. Ez az egalitarizmus. Az önzés és az egyenlősdi hamis képzete. Az egoizmus forradalmának első áldozata a tekintély. Azt tapasztalhatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben a tekintélytisztelet az iskolákban, az egyetemeken, a kultúrában oly mértékben csökkent, hogy a szupercivilizált társadalmunkban a barbárság új formái jelentek meg.
Ha a vulgarizmus, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, mérföldes léptekkel terjed, bomlasztja az erkölcsöt és lerombolja a hierarchiát. Ha egy fiatal ember büntetlenül használhat vulgáris kifejezéseket a szülővel vagy a tanárral szemben, és ez az önkifejezés dicséretes formájának számít, a tisztelet hagyományos kultúrája leomlik.
Ez az egykori magasabb instanciák elleni támadás, hatékony fegyver mindaz ellen, amit valamikor a tiszteleten és tekintélyen alapuló felsőbb szimbólumok jelentettek. Mindez azért van, fejti ki a professzor, mert behódoltunk az egyenlőség furcsa hitének, ami azt jelenti, hogy minden státusz és szimbólum védekező pozícióba kényszerült. Márpedig a hierarchiák természetes úton alakulnak ki, generációk tapasztalatai alapján. A professzor példaként Platónt idézi, aki Az állam nyolcadik fejezetében azt írja, akik feljebb állnak a társadalmi hierarchiában, olykor maguk is behódolnak az egyenlősdi csábításának, és magukat győzködik, hogy semmivel sem jobbak a többieknél. Ez pedig megrendíti a tanár–diák viszonyt. Eredménye az a tanár, aki nem mentor, sokkal inkább barát.
Az egyetemek és az iskolák, mondja Legutko, amelyek évszázadokon keresztül ápolták a hierarchiát, az ahhoz társuló viselkedési, nyelvhasználati formát, napjainkban maguk is a vulgarizmushoz idomulnak. Márpedig az ember csak akkor képes művelődni, tanulni, ha elfogadja, hogy létezik tökéletesebb tudás, amelyből ismereteket szerezhet. Ez most eltűnt, és felváltotta az egyenlősdi.
Legutko professzor elmond egy példát. „Nemrég New York-ban voltam a Broadway-n színházban és operában. Az operában még több tucatnyi férfi viselt öltönyt és nyakkendőt, a színházban talán egyedül voltam az alkalomhoz illő ruhában. A többiek farmerben, trikóban, rövid nadrágban. Ez is azt tükrözi, mennyire feladtuk a helyhez és az alkalomhoz illő viselet tradícióját.”
A rengeteg tetoválás, a piercingek, a természetellenes formájú és színű hajviseletek nem a különbözőséget, az indivíduumot képviselik, hiszen a külsőségek nem teszik különbözővé az embereket. Az igazi különbözőség a kultúra gazdagságában gyökerezik. Bármilyen harsány a sokszínűségről, az individualizmusról, az önmegvalósításról szóló retorika, társadalmaink valójában egyre egyszínűbbek.
A kissé akadémikus tartalmú fejtegetés után hadd idézzek Kálomista Gábor producertől, színházigazgatótól, aki a cikk elején említett darab kapcsán megjegyezte (nem szó szerint idézem): ez a fajta durvaság a nyugat-európai vadliberalizmus eszmeiségének próbál megfelelni. Pontosabban már azt is igyekszik überelni, hiszen ilyen bárdolatlanságra már arrafelé sincs vevő, ma már a legradikálisabb berlini színházak sem adnak elő gusztustalan darabokat.
Erre a jelenségre úgy is tekinthetnénk, mint a jéghegy csúcsára, ami Ryszard Legutko professzor állításait igazolja. Ahol ilyen darabokkal „szórakoztatják” a nagyérdeműt, nem azt érik el, hogy a „túloldalról” rántják le a leplet és mondanak kíméletlen társadalomkritikát, hanem a „sajátjaikat” is sekélyes szórakozásra kényszerítik. És – tudatlanul vagy tudatosan – gyűlöletet szítanak.
Ez a Pintér Béla-féle kínlódás már több mint kultúrköri, ez már civilizációs rombolás. Sodródunk valamerre, nem tudjuk hová, mi lesz a vége, csak azt tudjuk – legalábbis a gondolkodni még tudó és cselekedni is akaró rétegei a társadalomnak –, hogy ezt a zuhanást meg kell állítani, különben atomjaira hullik az, amit nyugati civilizációnak hívunk. Lehet, hogy egyelőre csak a nézőket riasztják el a színháztól, de végső soron a kultúrát támadják. S ha már a színház is ilyen „értékrendet” közvetít, ne csodálkozzunk, hogy a társadalom egész szövetét átjárja a durvaság és az erőszak.
Megjelent a Magyar7 2025/47.számában,
