Átrajzolódó erővonalak: mérlegen 2019
A 2019-es év választásai átrajzolták a szlovák politika erővonalait, de nem tették lefutottá a jövő februárra kiírt parlamenti voksolást. Magyar szemmel a búcsúzó esztendő a himnusztörvény botrányos elfogadása és az EP-választás letaglózó eredménye miatt marad leginkább emlékezetes.
2019 a felvidéki magyar politika erővonalait is átrajzolta, a hárompárti együttműködésből született Magyar Közösségi Összefogás nagyobb önbizalommal, s vélhetően jobb eséllyel méreti meg magát jövő februárban, mint a Most–Híd.
A parlamenti választásokat megelőző év, mint amilyen a 2019-es esztendő is volt, általában fontos iránymutatóként szolgál az esélyeket illetően. A politikai nagyüzem az államfőválasztással vette kezdetét, majd a pártok a Szlovákiában hagyományosan alacsony választói érdeklődés mellett tartott EP-választásnak futottak neki. A választások, ha csak az eredményt nézzük, áttörést hoztak, hiszen a parlamenten kívüli Progresszív Szlovákia jelöltje nyerte az államfőválasztást, sőt a progresszívek szerezték a legtöbb EP-mandátumot, maguk mögé utasítva a Smer-SD-t, ám az őszi hónapokra a PS lendülete megtört.
Szlovákia ötödik közvetlen államfőválasztásának első körét március 16-án rendezték. Tizenhárom jelölt állt fel a rajtkőre, ketten korábban visszaléptek – köztük Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártja elnöke. A második fordulóba végül Zuzana Čaputová, a parlamenten kívüli Progresszív Szlovákia jelöltje és a Smer-SD támogatásával indult Maroš Šefčovič került. Bugár Béla, a Most–Híd államfőjelöltje sokat remélt, de vajmi keveset markolt. A választókedv a magyarlakta járásokban kevés kivétellel jócskán elmaradt az országos átlagtól. Ráadásul Dél-Szlovákiában is egyértelműen Čaputová kapta a legtöbb szavazatot, Bugár Bélának nem sikerült mobilizálnia a magyar választókat. A szavazókorú felvidéki magyarok jó része a fotelből követte az államfőválasztás első körét.
Március 30-án, az államfőválasztás második fordulójában a papírforma igazolódott: igaz, a vártnál kisebb különbséggel, de így is nagy fölénnyel utasította maga mögé riválisát Zuzana Čaputová. A legerősebb kormánypárt által támogatott Maroš Šefčovič vélhetően az alacsonyabb részvételnek köszönhetően némileg faragni tudott a hátrányából, de a fordításra nem volt esélye. Szlovákiában 1999 óta tartanak közvetlen államfőválasztást. A választási hajlandóság még soha nem süllyedt 42 százalék alá, ahogyan az március 30-án történt. Az előzmények ismeretében nem okozott meglepetést, hogy a választók legkisebb számban a magyarok lakta járásokban járultak az urnákhoz. A magyar választók passzivitását visszaigazolja, hogy többségük egyik jelölttel sem tudott igazán azonosulni.
A politikába üstökösként berobbanó Čaputová győzelmét leginkább annak köszönhette, hogy begyűjtötte a regnáló elitből kiábrándult választók tömegének támogatását. Elitellenes, de nem rendszerkritikus kampányt folytatott – csakúgy, mint a progresszív újhullám európai zászlóshajója, az En Marche Franciaországban.
A hagyományos jobb- és baloldal pártjai Szlovákiában is komoly hitelvesztést szenvedtek el, a kínálkozó politikai térbe tört be a progresszív újhullám. A botrányról botrányra bukdácsoló kormánypártok hitelvesztését aligha kell bizonygatni, de a parlamenti ellenzék gyengeségét és leginkább tanácstalanságát is jól mutatja, hogy az államfőválasztáson nem tudott végső győzelemre esélyes jelöltet csatasorba állítani.
A tizenhárom tagú szlovák Alkotmánybíróság működőképességéhez legalább hét tagra van szükség, ám február közepe után mindössze négy alkotmánybírónak volt érvényes mandátuma. A taláros testületben ezután hetekig csak egyetlen szenátus működött, a törvényeket, vagy akár a választás rendjét érintő alkotmányossági kifogásokat azonban a plénumnak kell elbírálnia. A szlovák törvényhozásnak, a hatályos rendelkezések szerint tizennyolc jelöltet kellett volna kiválasztania, akik közül az államfő nevezhet ki feleannyi hiányzó alkotmánybírót. Andrej Kiska leköszönő államfő áprilisban a parlament jelöltjei közül a testület működőképességéhez minimálisan szükséges három új alkotmánybírót nevezett ki. Az Alkotmánybíróság új elnöke Ivan Fiačan lett.
Az elhúzódó bíróválasztás súlyos koalíciós válságot idézett elő, a kormánypártok hosszú ideig képtelenek voltak megegyezni az általuk támogatott jelöltek személyéről.
Robert Fico korábbi kormányfő, a legerősebb kormánypárt elnöke többször is hangsúlyozta, a taláros testület elnöki székére pályázik. A június közepéig hivatalban lévő államfő, Andrej Kiska elzárkózott Fico kinevezésétől, és ennek nyilvánosan is hangot adott. A volt kormányfő ambícióit még a koalíciós partnerei sem támogatták, emiatt a Smer-SD bojkottálta az alkotmánybíró-jelöltek kiválasztását. Robert Fico a választás újabb körében már nem jelöltette magát. A hiányzó jelölteket végül szeptemberben hagyta jóvá a szlovák törvényhozás. Az Alkotmánybíróság októbertől működhet újra teljes létszámban, miután Zuzana Čaputová államfő kinevezte a testület hat új tagját.
Az állami szimbólumokról szóló törvény módosítását március végén fogadta el a szlovák parlament. A jogszabályt a Most–Híd legtöbb jelen lévő képviselője is megszavazta. A jogi norma megtiltotta más állam himnuszának éneklését vagy lejátszását, amennyiben az adott rendezvényen nincsen jelen a külföldi ország hivatalos küldöttsége. Andrej Kiska áprilisban megvétózta a törvényt, és mint egészet visszaküldte a parlamentbe újratárgyalásra, így a képviselőknek nem volt módjuk arra, hogy csak a márciusban elfogadott módosításokat tárgyalják újra.
Kiska lépése nehéz helyzetbe hozta a koalíció pártjait, ami aligha állt távol a pártpolitikusi szerepre készülő államfő szándékától. A márciusi módosításokat jegyző Szlovák Nemzeti Párt (SNS) arculatvesztés nélkül nem támogathatta a teljes törvény elutasítását, a fatális politikai hibát elkövető Most–Híd pedig a gyors módosításban volt érdekelt. Az amúgy is megtépázott hitelű koalíciónak cseppet sem hiányzott a „himnuszügy”, ezért viszonylag gyorsan körvonalazódott a kompromisszumos megoldás a koalíció részéről: a parlament a Most–Híd szavazatai nélkül is letörte az államfő vétóját, a vegyespárt módosító javaslatait pedig gyorsított eljárásban tárgyalta és fogadta el a törvényhozás.
A „himnusztörvény” elfogadása óriási felháborodást váltott ki a felvidéki magyarság széles tömegeiben, hosszú idő óta először felrázva a közösséget.
Ennek megfelelően régen látott aktivitást mutattak a politizáló pártonkívüliek, némileg versenyt futva a Magyar Közösség Pártjával is. Az MKP a botrányos jogszabály elfogadását követően petíciót indított – rámutatva, hogy a Most–Híd a jogszabály gyorsított módosításával csak tüzet oltott, hiszen a törvény a módosítás előtt is korlátozta a felvidéki magyarok nemzeti jelképeinek szabad használatát.
Felfokozott várakozás előzte meg az idei európai parlamenti választásokat: a voksolást megelőző kampányban, a korábbi alkalmaktól eltérően, komoly téttel bíró összeurópai témák kerültek napirendre. Az Unió jövőjét meghatározó stratégiai kérdések állították szembe a globalista és a szuverenista tábor erőit.
Felvidéki szemmel a választás elsődleges tétje a képviselet megőrzése volt, mint kiderült, ebben a várakozásunkban csalódnunk kellett. A május végi voksolás ugyanakkor Szlovákiában alaposan átrendezte a politikai erőviszonyokat.
A választási részvétel jócskán felülmúlta az öt évvel ezelőttit, meghaladta a 22 százalékot, ami uniós összevetésben még mindig rendkívül alacsonynak számít. A voksolás egyik fontos tanulsága az volt, hogy a közvélemény-kutatók ezúttal sem tudták pontosan megbecsülni a valós erőviszonyokat.
A voksolást a parlamenten kívüli Progresszív Szlovákia nyerte, maga mögé utasítva a Smer-SD-t és a Kotleba-pártot. A parlamenten kívüli kereszténydemokraták közel tízszázalékos támogatást értek el, kevéssel megelőzve a legnagyobb parlamenti ellenzéki pártnak számító SaS-t. Leszállóágba került az OĽaNO is, a párt épphogy átjutott a tű fokán és szerzett mandátumot. Igaz, mindez nem sikerült az SNS-nek és Boris Kollár Sme rodinájának sem – szavazóik egy részét vélhetően a jóval hatékonyabban kampányoló Kotleba-párt szipkázta el.
Az EP-választások magyar szempontból letaglózó eredményt hoztak. 2004 óta először fordult elő, hogy nem jutott ki magyar képviselő Brüsszelbe. A Magyar Közösség Pártja néhány száz szavazattal szorult az ötszázalékos küszöb alá, a Híd támogatottsága valósággal összeomlott, mindössze 2,59 százalékot értek el. A harmadik magyar párt, az MKDSZ 0,23 százalékot könyvelhetett el – a rájuk leadott voksok is fájdalmasan hiányozhattak a végső összevetésnél. A nyilvánvaló választási kudarc arra ösztönözte az MKP-t, hogy a nyári hónapokban tárgyalásokat kezdjen a Most–Híddal a 2020 februárjában esedékes parlamenti választások előtti együttműködésről.
Intenzív útkeresés kezdődött a felvidéki magyar politikában az európai parlamenti választásokat követően. Június végén a Most–Híd együttműködést ajánlott fel azoknak a pártoknak, amelyek osztják az értékrendjét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Most–Híd a májusi választási pofon ellenére erőpozícióból próbál tárgyalni, hiszen a párt listáján való indulással egyidejűleg a többi szereplő kénytelen lett volna elfogadni a vegyespárt vezető szerepét. Az együttműködési ajánlat emiatt sokkal inkább tűnt taktikai lépésnek, mint őszinte gesztusnak, amivel legfeljebb a szatellitpártként elkönyvelhető MKDSZ-t tudja maga mellé felsorakoztatni a Most–Híd.
Az MKP kizárta, hogy a tagjai egy másik párt jelöltlistáján, vagy egy másik politikai szubjektum színeiben induljanak a választásokon. A párt egyúttal választási párt létrehozását, esetleg választási koalíció megalakítását tartotta volna elfogadható együttműködési formának. Az MKP ráadásul, ahogy fogalmaztak, „nem káderezte” volna a többi párt jelöltjeit – kihúzva ezzel a személyi kérdések méregfogát is. Mi több, azt is lehetségesnek gondolták, hogy egy-egy régió nemzeti közösségei, ha szeretnének, szerepelhessenek a listán.
A nyári hónapokban elhúzódó tárgyalási folyamat kezdődött, amelynek a Most–Híd már az elején elvetette a választási párt megalakításának lehetőségét, ezért a tárgyalások a választási koalíció megkötése körül zajlottak. A Most–Híd végül elutasította az MKP közös listára vonatkozó paritásos javaslatát. A Most–Híd és az MKP zátonyra futott tárgyalásai katalizálták az öntevékeny civil szférát, hogy választási pártot alapítva, ernyőt kínáljon a meghiúsult együttműködés híveinek. Az augusztus végén zászlót bontott Összefogás mozgalom néhány hét alatt összegyűjtötte a bejegyzéshez szükséges aláírásokat.
Októberben a Most–Híd, érzékelve a párt folyamatosan csökkenő preferenciáit, már hajlandónak mutatkozott az MKP-val való kétoldalú megállapodásra, azonban az ötpárti tárgyalások zátonyra futottak. 2019 novemberére eldőlt, hogy a február 29-re kiírt választásokon az MKP, a Magyar Fórum és az Összefogás mozgalom Magyar Közösségi Összefogásra átkeresztelt választási listáján indul.
A Most–Híd és az MKDSZ külön listát állítva vág neki a megmérettetésnek.
A 2020-as választások kampánya nagy leleplezésekkel indult. Az ellenzéki sajtó hozta nyilvánosságra a jelenleg hatósági őrizetben lévő kétes hírű nagyvállalkozó, Marián Kočner és a Kuciak-gyilkosság közvetítőjeként elhíresült Alena Zsuzsová egy mobilalkalmazáson keresztül váltott üzeneteit.
A sajtó tálalásában a Threema-üzenetekből egyértelműen bebizonyosodott, hogy a maffia bejutott a kormányhivatalba: Robert Fico olyan rendszert hozott létre, amelyben bizonyos emberek törvényt sérthettek, sőt gyilkolhattak is, tudva, hogy semmi bajuk nem történik, mert az állam védelme alatt állnak.
Ugyancsak az ellenzéki sajtóban jelent meg az a mintegy hetvenperces, állítólag 2014-ben készült hangfelvétel, amelyből kitűnik, hogy Kočner hogyan fenyegette meg életveszélyesen Dobroslav Trnka korábbi főügyészt. Kočner indulatos reakcióját az váltotta ki, hogy Trnka a vállalkozó háta mögött zsarolta meg a Penta csoport társtulajdonosát, Jaroslav Haščákot a birtokában lévő Gorilla-hangfelvételekkel.
Az ellentámadás sem váratott sokáig magára: az ellenzék vezetőjének szerepére áhítozó Michal Truban kábítószeres múltja azt követően került a lapok címoldalára, hogy augusztus első napjaiban előkerült egy hat évvel ezelőtti felvétel, amelyen a Progresszív Szlovákia elnöke kábítószeres tapasztalatairól beszélt egyetemi és főiskolai hallgatók előtt.
A politikus, utólagos magyarázata szerint pusztán jópofáskodva, párhuzamot vont vállalkozói sikerei és a drogok között, miután lelkesen beszélt a fiataloknak arról, őt mire „tanították meg” a kábítószerek.
Szeptember elején, fél évvel a soron következő parlamenti választások előtt érvényét veszítette a 2016-ban kialkudott koalíciós szerződés. Ezzel a választási versenyfutás a koalíciós pártok között is megkezdődött. A választási listák decemberi leadása előtt az ellenzéki pártok tárgyalásokat folytattak a közös indulás érdekében, az egyeztetések azonban kudarccal végződtek. Bár az ellenzéki pártok egy része megegyezett, hogy a kampánystratégiájukat összehangolják, ez nem változtat azon a tényen, hogy a felmérésekben jelenleg is vezető Smerrel szemben egy megosztott ellenzék sorakozik fel.
Mivel a legnagyobb kormánypárt csak a választók relatív többségének bizalmát élvezi, jelenleg minden eddiginél bizonytalanabb, hogy milyen összetételű kormánykoalíció lesz képes irányítani Szlovákiát 2020 februárját követően.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/51-52. számában.)
