Aki a múltat nem tiszteli, annak nincs jövője

Barton vagyunk, egy alig 600 lelkes faluban, az Érsekújvári járásban. Az ember az üres portákat látva szinte a bőrén érzi a magyarság fogyását. Ebben a közegben talán elismeri, a magyar katonahősök sírjainak gondozása nem mindennapi. Önnek mi a személyes története?

Gyerekkoromban mindig érdekelt, hol harcoltak a nagyszüleim.

Anyai ági nagyapám a Don mellett van eltemetve. Soha senki nem beszélt róla, mi történt vele, pedig hányszor hallottam: tiszta nagyapja, te a nagyapádra ütöttél! A nagyanyám később átadta az értesítőt, amit nagyapa halálhírével a frontról kapott.

A rendszerváltás után felvettem a kapcsolatot a budapesti Hadtörténeti Intézettel, hogy utánajárjak, hol nyugszik nagyapa. Mint kiderült, 1942 novemberében Sztarij Oszkolban temették el, meg is volt a sírja. Mivel azonban 2003-ban a magyar elesetteket államközi megegyezés alapján a Voronyezs melletti rudkinói II. Magyar Központi Katonai Temetőbe exhumálták, tizenkilencezer társával nagyapa is itt talált örök nyugalomra. Persze a doni tragédia számos áldozatát nem sikerült beazonosítani, noha a történtek, a lehetőségekhez képest, jól dokumentáltak. Ez a személyes kötődésem, ami miatt jó húsz éve foglalkoztatni kezdett a Felvidéken elesett magyar katonák sorsa.

Mondjuk el, hogy a Felvidéken 1944 őszétől a következő év tavaszáig zajlottak a harcok. A magyar honvédek nemcsak a Magyarországhoz visszakerült településeken, hanem az akkori Szlovákiában is harcoltak a szovjetekkel és az oldalukra átállt románokkal. A hadisírgondozó szemével mennyire jól dokumentált ez a korszak?

Kelet-Szlovákiában a magyar katonák nagyrészt a románokkal kerültek szembe, akiket a szovjetek ágyútölteléknek küldtek maguk elé. A Szilicei-fennsíktól a Tátráig, ahol kutatásokat végeztünk, mindenhol ugyanez volt a helyzet. Ahogy összesítettük,

mintegy háromezer magyar katona esett el a Felvidéken 1944–45-ben, közülük már több mint kétezret sikerült azonosítani. Az elesettek között szép számmal vannak felvidéki származású magyar katonahősök is.

Egy tragikus történet jut eszembe. 1945 tavaszán a Tátra alatt, Pribilinán az oroszokkal együttműködő szlovák partizánok 28 magyar katonát végeztek ki. Köztük volt az ugyancsak felvidéki származású barti lakos, névrokonom, Bréda József is. Amikor a háború után a kivégzéseket elrendelő orosz parancsnok az akkori Csehszlovákiában járt, azzal magyarázta a tragédiát, hogy nekik maguknak sem volt mit enni, nemhogy a foglyoknak jutott volna.

Gondolom, több ilyen történetet hallott az évek során. Tudatosan keresik azokat, akik visszaemlékeznek, vagy hallomásból visszaadják a háborús idők emlékeit, vagy inkább a véletlen hozza ezeket a beszélgetéseket?

Inkább a véletlen. A Hadtörténeti Intézetben vannak sírhelyvázlatok, amelyek alapján elindulhatunk. Néha megesik, hogy a faluban, ahol a hadisírok után kutatunk, találunk olyasvalakit, aki valamilyen használható információval tud szolgálni. A gond ott van, hogy Szlovákia és Magyarország között nincs egyezmény a hadisírok gondozására vonatkozóan. Mindez persze meglehetősen egyoldalú probléma, mert a mai Magyarország területén legfeljebb az 1919-es balassagyarmati cseh betörés áldozatai nyugszanak, míg Szlovákiában, ahogy az előbb említettem, több ezer magyar honvéd csak a második világháború időszakából. S akkor még nem is beszéltünk az első világháború magyar áldozatairól, akik a cári Oroszország ellen harcoltak az Északkeleti-Kárpátokban, vagy azokról, akik a Tanácsköztársaság 1919-es felvidéki harcaiban vesztették életüket. És éppen itt van a kutya elásva.

Vazsecba áttemetett 28 magyar katona sírjánál

Úgy érti, miattuk nem kötötték meg a hadisígondozásról szóló egyezményt? Nehezen érthető, hogy kegyeleti kérdésekben miben ütközhetnek az álláspontok, még ha terhes is a két ország múltjának megítélése.

Pedig van vita.

A magyar fél nem alaptalanul utasítja el a szlovák álláspontot. Ők ugyanis még a Trianon előtti múltat is újraírnák, csakhogy a Monarchia magyar katonáit, akik a mai Szlovákia területén estek el, ne érezhesse magáénak a mai Magyarország.

Ezzel a szlovák állásponttal a felvidéki hadisírgondozók sem érthetnek egyet. Meggyőződéssel valljuk, hogy aki a múltat nem tiszteli, annak jövője sincs. A munkánkat persze nagyban hátráltatja, hogy az egyezményt nem sikerült megkötni. Annak hiányában ugyanis nincs lehetőségünk exhumálni a beazonosított magyar katonahősöket, hogy egy központi katonatemetőben kapják meg a végső nyughelyüket. Terveink szerint éppen itt, Barton létesülne ez a központi katonatemető, de az államközi megállapodás nélkül csak egy központi emlékhelyet tudtunk átadni tavaly júniusban.

Amíg átérünk a néhány száz méterre lévő emlékhelyhez, csak megkérdezem, aki ilyen szenvedéllyel tekint a történelemre, mivel foglalkozott civilben?

Ha hiszik, ha nem, nyugállományba vonulásom előtt tűzoltó voltam. Talán látták a színben a traktort – a rendszerváltás után gazdálkodtam is, mára már inkább bérbe adtam a földeket. A felvásárlók sokszor még az önköltségi árat sem akarták megadni, ilyen körülmények között nem volt értelme gazdálkodni. Jelenleg délelőttönként, ha módom van rá, a feleségemnek segítek, akinek van egy kis vállalkozása.

A temető felé tartva elhaladunk a szépen felújított templom mellett, azután megint üres porták szegélyezik az utunkat. Látjuk, már az iskola is bezárt. Az jut az eszembe, amit az előbb mondott: aki nem tiszteli a múltat, annak jövője sincs.

A magyarázat egyszerű, nincs munkahely a faluban, így aztán nehéz a megélhetés. Pedig még termálvizet is találtak, néhány éve szlovák vállalkozók üvegházat építettek a forrásra, paradicsomot termelnek, néhányan ott dolgoznak. 

Ha már az épületeket említi, a második világháborúban hónapokig húzódott itt a közelben, a Garam mentén a front, a falu gyakorlatilag teljesen elpusztult. A bezárt iskola épületét még Trianon előtt emelték, nemrég került rá lakat.

Az emlékhely bejáratánál egy számítógépes terminál fogad minket. Milyen adatokhoz férhetnek hozzá itt az érdeklődők?

Az adatbázisból kikereshetők a két világháborúban elesett katonák nevei, aszerint csoportosítva, hogy melyik fronton vesztették el az életüket. Elérhető egy hadifogoly-adatbázis, ezenkívül a látogatók térképeket is böngészhetnek. Az a célunk, hogy itt, az emlékhelyen legalább szimbolikusan elhelyezhessük a mai Szlovákia területén elesett magyar katonák névsorát, hogy a leszármazottaik kegyelettel őrizhessék az emléküket. És persze bízunk abban, hogy idővel itt nyugodhatnak a Felvidéken elesett magyar katonahősök, s a jövőben Szlovákia sem támaszt elfogadhatatlan feltételeket a két ország közötti egyezmény megkötéséhez.

A hadisírok felkutatása kapcsán talán még egy laikus is megérti, hogy a munkájuk tulajdonképpen versenyfutás az idővel. Jól látom?

Igen, mi is így érezzük, egy kicsit későn is kezdtük. Amint mód nyílott rá, a rendszerváltás után Magyarországon, amikor dokumentálták a hadisírokat, sok esetben még éltek a közvetlen hozzátartozók. Itt, a Felvidéken a munkát az ezredforduló után kezdtük, most már tényleg az utolsó pillanatban vagyunk.

Ez egy természetes folyamat, ahogy távolodunk az időben az 1944–45-ös évek tragédiájától, a leszármazottak is egyre kevesebb kötődést éreznek az elveszített felmenőikhez. Ennek ellenére kötelességünknek érezzük, hogy kegyelettel megőrizzük a magyar katonák emlékét, akik a hazájuk törvényeinek engedelmeskedve, parancsot végrehajtva áldozták fel az életüket.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/30. számában.