A XXI. század tömegpusztító fegyvere

A Vilmos császár nevét viselő, mára megszűnt berlini intézet falai között új irányt vett a történelem. A „mi lett volna, ha…” sokak által történelmietlennek tartott kérdés egy ekkora kanyar után óhatatlanul felmerül. Mi lett volna a háború kimenetele, ha az Egyesült Államok nem rombolja porig Hirosimát és Nagaszakit? Mi lett volna Európa sorsa, ha atomfegyverek híján messze földön vívott proxyháborúk helyett Párizs, Berlin, Bécs és Budapest utcáin feszül egymásnak a NATO és a szovjetek? (’56 tragédiáját, ha ez lehetséges egyáltalán, a gondolatmenet kedvéért most hagyjuk figyelmen kívül.)

Hála istennek, mindez sosem történt meg. Berlinben 1938. december 17-én új irányt vett a történelem, akárcsak 2004. február 4-én is. Az utóbbi dátum némi magyarázatra szorul. A massachusettsi Cambridge-ben található Harvard Egyetem kollégiumának egyik szobájában ezen a napon lőtték fel a világhálóra a TheFacebook nevű közösségi portált, amely 2006-ra nyílt elérésű lett, majd néhány éven belül, már-már szó szerint, uralma alá hajtotta a világot.

Bár befolyása, legalábbis Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban korántsem akkora, mint korábban (csak egy adat: 2016-ban volt olyan nap, hogy egymilliárd ember használta a fiókját), nálunk, Közép-Európában még mindig központi szerepet tölt be. A Facebookhoz hasonló közösségi oldalakról, az internet web2.0-nak nevezett átalakulásáról már sokan sokfélét írtak, elcsépelt közhellyé vált, hogy tartalomfogyasztóból tartalomgyártók lettünk. Annak minden előnyével és hátrányával. Nyűgével és főleg nyilaival.

Ha előbb nem is, a koronavírus-járvány alatt végleg világossá vált, hogy nemcsak pozitív hatása van annak, ha hangszerhez jutnak azok, akiket korábban nem engedtek volna a zeneiskola közelébe sem. Horribile dictu, nem feltétlenül jó dolog az, ha mindenki szabadon elmondhatja a véleményét. S mielőtt még az egyéni szabadságjogok éber őrei farkast kiáltanának, hangsúlyozzuk, nem a véleménynyilvánítás szabadságával van a gond, inkább azzal, hogy a szabadon kinyilvánított vélemények között képtelenség lett egyensúlyt tartani.

Egészen messze vezetne a kérdés, hogy meddig mehetnek el a közösségi oldalak a cenzúrában, de anélkül, hogy megbántanánk bármely szakma művelőit, azért mégiscsak van abban valami elképesztő, ha egy Oxfordban végzett járványügyi szakember szavait melósok és kisnyugdíjasok nevezik baromságnak, félrevezetésnek, esetleg kerek perec „komplex” (sic!) idiótának nézik őket.

Mert egyszerűen nem lehet szó nélkül hagyni azokat a – közösségi oldalakon terjedő – marhaságokat, amelyekkel nap mint nap találkozik az ember. Az, hogy egyre többen kezdenek kételkedni a járvány veszélyességében, tulajdonképpen érthető, és a közösségi oldalak nyakába varrni felesleges. A közoktatásnak ugyanakkor óriási a szerepe, mert tömegével jönnek ki emberek a középiskolákból alapvető természettudományos műveltség nélkül, ám a sajtó képviselőinek, ha lehet, még nagyobb a felelőssége. Bár mi igyekeztünk elkerülni a pánikkeltést, inkább szaktekintélyeket, orvosokat, természettudósokat szólaltattunk meg, Domonkos Andor kutatóorvos például állandó rovatot vezet nálunk, a napi járványügyi statisztikákról azért mi is kénytelenek voltunk/vagyunk beszámolni. Egész egyszerűen közérdeklődésre számot tartó adatokról van szó.

A Covid-járvány politikai vetületeivel számos alkalommal foglalkoztunk, így ennek az írásnak most nem tárgya bemutatni, milyen ügyesen repültek rá bizonyos politikai érdekcsoportok a járványra, ahogy az sem, ki mindenki járt jól/rosszul a járványellenes intézkedésekkel.

Az viszont rossz vért szül(t), hogy az olvasót túletettük ezekkel a hírekkel, és ebbe a hibába a teljes világsajtó beleesett. Koronavírusról szóltak a politikai, a gazdasági, a tudományos-ismeretterjesztő, de még a kulturális és az autós rovatok hírei is Tokiótól Lisszabonig, Melbourne-től Londonig. Ennek fényében abszolút érthető, hogy az embereknek elegük lett.

Félreértés ne essék, a sajtóba vetett bizalom elvesztéséről elsősorban maga a sajtó tehet, például azzal, hogy látványosan agyonhallgatta a múlt heti berlini felvonulást. Nem véletlen, hogy sokan „alternatív hírforrások” felé fordultak, ahogyan az sem, hogy számos ilyen „alternatív hírforrás” éppen a közösségi oldalakon találta meg a maga fogyasztóit.

Sokak szemében az évszázados hagyományokra visszatekintő lapok elvesztették a hitelüket (ismét hangsúlyozva, ebben maguknak is óriási a felelősségük), és ismeretlen civilek által szerkesztett hírportálok vagy kuruzslók, füvesemberek és javasasszonyok Facebook-státuszai váltak információforrássá. Szem előtt tartva a minden ember szabadon lehet hülye mély bölcsességét, ezzel nem is lenne semmi baj, amíg az ember, megmaradva saját kis véleménybuborékjában, legfeljebb az ismerőseivel osztja meg abbéli meggyőződését, hogy a koronavírus valójában nem is létezik, esetleg azt, hogy az oltással csak Bill Gates akar nanorobotokat belénk tenni. Időnként hozzánk is befutnak hasonlók.

A baj ott kezdődik, amikor egyre többen döntenek úgy, hogy például maszkot sem kell hordaniuk. A nyilvánvaló járványügyi kockázatok mellett mindez például olyan kellemetlenségekkel is járhat, hogy le kell állítani a Pozsony–Komárom közti vonatot, mert egy utas nem hajlandó felvenni a szájmaszkot, vagy tíz percet kell várni a boltban a kasszásra, mert éppen azon veszekszik valakivel, hogy legalább addig tegye fel a maszkját, amíg fizet. Mindkettőnek elszenvedője voltam az elmúlt hetekben.

Aztán van itt még valami! Ezeknél jóval fontosabb. A koronavírus-oltás körüli zűrzavarnak köszönhetően ugyanis új erőre kapott az oltásellenes holdkórosok tábora, akik hol máshol, mint a közösségi oldalakon terjesztik veszélyes marhaságaikat. A szakemberek lépten-nyomon elmondják, ha lesz is vakcina, felesleges kötelezővé tenni, ahogy az influenza-, úgy a koronavírus ellen sincs értelme mindenkinek beoltatnia magát. Ez persze nem különösebben érdekli az oltás mögé gyíkembereket vizionálók sokaságát, akik ugyan rettegnek attól, hogy a kormány az ő privát szférájukba avatkozzék, mégis szinte naponta posztolják a Facebookon, hogy éppen merre járnak. Az ilyesmin akár elnézően mosolyoghatna is az ember, de a Covid miatt új erőre kapó oltásellenességet csírájában el kell fojtani. Innen ugyanis egyetlen aprócska, de határozott lépés a kötelező oltások elutasítása. A hülyeség pedig sokkal-sokkal veszélyesebb a koronavírusnál!

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/37. számában)