A kommunista rendszerrel sok minden még a mai napig sem lett lezárva, elrendezve
Tóth Péter 1989 novemberében harmadéves egyetemistaként az országos események frontvonalában tevékenykedve élte meg a rendszerváltást. Egyedüli magyarként tagja volt az országos diáktanács szűk vezetésének, részt vett a miniszterekkel való tárgyalásokon, segített az új főiskolai törvény kidolgozásánál, valamint személyesen tapasztalta meg a decemberi, romániai forradalom utolsó napjait. Tóth Péterrel személyes élményeiről, a magyarság szerepének megítéléséről, valamint a demokrácia helyzetéről beszélgettünk.
Vágjunk a közepébe: hol volt és mit csinált Tóth Péter 1989. november 17-én?
1989. november 17. pénteki napra esett. Én ekkoriban a Comenius Egyetem matematika-fizika szakos hallgatója voltam. November 17-t már akkor is a diákság napjaként ünnepelték, így aznap szünetelt az oktatás. Másnap reggel mentem haza a kollégiumból, mivel édesapámnak november 18-án volt az 50. születésnapja, aki ennek apropóján szervezett egy értelmiségi találkozót a vágsellyei Centrál Szállodában. Ekkoriban a rendszer képviselői nem néztek jó szemmel az olyan típusú találkozókra, ahol többen is összejöttek és eszmecserékre, beszédekre került sor, vagyis az olyan találkozókra, ahol a kommunista rendszert bírálat érheti. Ráadásul az olyan embereknek, akik valamiféle „szellemi” emigrációban kellett, hogy éljenek, végképp nem volt lehetőségük efféle összejövetelek szervezésére. Ide tartozott édesapám is, Tóth Lajos, akinek 1978-ban elvették az útlevelét, később megtiltottak számára mindennemű nyilvános fellépést. Így nem volt egyszerű a helyzete neki sem és sok-sok gondolkodó, demokratikus értékeket valló embernek. De volt egy 50. születésnap, amelyet a társadalomban szokás rendesen megünnepelni. Ezt a születésnapi apropót használta ki apám, hogy egy értelmiségi vitafórumot, találkozót szervezzen meg, amelyre felvidéki és magyarországi vendégeket is meghívott.
Mi történt ezen az estén?
Beszédek hangzottak el a csehszlovákiai magyarság és a szocializmusban élő társadalom helyzetéről. Ekkor már tudni lehetett, hogy Prágában zajlanak bizonyos események, de hogy mi történt pontosan, arról kevesen tudtak, lévén, hogy a tévé nem közvetített. Apám születésnapjára aztán meghívott vendégként megérkezett Szabó Rezső jogász is, ő hozta a hírt, hogy mi történt Prágában. Utólag persze az is kiderült, hogy a születésnapi találkozót titkosszolgálati eszközökkel megfigyelték, a helyszín be volt mikrofonozva és hangfelvételek is készültek, néhány titkosrendőr ráadásul megpróbált személyesen is bejutni. Adott volt a helyzet, értelmiségi találkozó, hírek a prágai eseményekről - a hírekre is reagálva a jelenlévők megfogalmaztak egy kiáltványt ezzel kapcsolatosan, és gyakorlatilag ezen a fórumon alakult meg a Független Magyar Kezdeményezés. Sokan a mai napig úgy könyvelik el, hogy az FMK a VPN (Verejnosť Proti Násiliu - szerk.) egy később létrejött magyar szárnya volt. Pedig az két nappal hamarabb alakult meg, mint a VPN.
Ön hogyan sodródott bele az eseményekbe?
Vasárnap visszautaztam Pozsonyba, majd ott beszéltem a kollégistákkal, aztán a diákok által elfoglalt színművészeti főiskolára mentem. Hétfőn a folyamatok a diákság körében lavinaszerű gyorsasággal országszerte beindultak. A diákság részéről a színművészeti és képzőművészeti főiskolások voltak a legközelebb a tűzhöz, így önkéntelenül is adott volt a helyzet, hogy itt jött létre a későbbi országos diáktanács és a szűkebb országos vezetés, a “Mozog” nevű szűk társaság, amelyben egyedüli magyarként vettem részt. A Mozog volt a tulajdonképpeni mag, ezenkívül a diákok Pozsonyban és vidéken a tanszékeken diákbizottságokat hoztak létre. Ezen bizottságok tagjaiból állt össze a szélesebb körű országos diákkoordinációs diáktanács. Persze mint országszerte szinte minden tanszéken, a pozsonyi magyar tanszéken is megszervezték a saját vezetőségüket, valamint a JAIK-osok (József Attila Ifjúsági Klub - szerk.) is szerveződtek, és a későbbi napok folyamán csatlakoztak a koordinációs tanács szélesebb köréhez, ahol a szlovákiai egyetemekről szinte minden tanszékről voltak képviselők.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezekben a napokban a helyzet gyakorlatilag percről percre, óráról órára változott, amelyre azonnal reagálni kellett. Tárgyalások, viták folytak az akkori hatalom képviselőivel, kommunistákkal, és a hatalom gyakorlóival. Így alakult, hogy valakinek el kellett menni az iskolaügyi minisztériumba. Az adott helyzetben pedig úgy alakult, hogy a tárgyalásra nekem kellett elmennem. Persze nem felkészületlenül mentünk, voltak fórumaink, ahol átbeszéltük a dolgokat, szakemberekkel konzultáltunk, és a vezetőség egymás közt elemezte az esetleges “forgatókönyveket”, a várható reagálási módokat. Volt úgy, hogy napokig nem aludtunk, annyi volt a feladat, ugyanis sokszor hajnalig tartottak a megbeszélések. De olyan is volt, hogy egy éjszaka alatt megjártuk Prágát, hogy országos szinten egyeztessünk a prágai diákokkal. De ezt követelte meg a kialakult a helyzet, amelyre gyorsan kellett reagálni. Emellett fontos tevékenység volt még, hogy jártunk vidékre, falvakba, gyárakba, hogy az emberekkel tárgyaljunk és tájékoztassuk őket a kialakult helyzetről.
Említette az iskolaügyi minisztériumot. Mi történt ott pontosan?
Miloš Vajda barátommal tárgyalni mentünk az iskolaügyi miniszterhez, azzal a szándékkal, hogy lemondásra bírjuk. A portán a civil ruhás rendőrök próbáltak megfélemlíteni, fenyegettek, hogy álljunk el szándékunktól, mert itt csak egyirányú út van, távozni már a hátsó ajtón fogunk, rendőri letartóztatással. Úgy emlékszem, közel két és fél órás alkudozást követően aztán Ľudovít Killár miniszter lemondott, mi pedig a főbejáraton jöttünk ki. Persze, utólag nézve kérdéses, hogy ez mennyiben volt kizárólag a mi érdemünk. Minden bizonnyal Killár egyeztetett a kommunista párt felsőbb vezetésével, és ő maga is jobbnak látta, ha lemond.
Aztán az új oktatásügyi miniszterrel, Ladislav Kováč-csal is folyamatosan konzultáltunk, akinek kinevezését a diákság koordinációs bizottságának is jóvá kellett hagynia. Az országos diákvezetőségben tudatában voltunk a diákság szerepével, fontosságával és persze korlátaival is. Tudtuk, hogy az államirányítási szerepekre a hatalom átadása után felkészült politikusok, szakemberek és diplomaták kellenek majd.
Ladislav Kováč 1989. december 12-től töltötte be a miniszteri posztot. Pár nappal később azonban már egy másik eseményre figyelt a világ nagy része. December 16-án kitört a romániai forradalom. Hogyan érintette ez önöket, diákokat?
Megrendítettek minket azok a hírek, melyek Temesvárról és Bukaresből jöttek. Legfőképp azért, mert nálunk is kialakulhatott volna hasonló helyzet bármelyik pillanatban. Olyan híreink voltak, hogy a hadsereg teljes riadókészültségben van, a Ľudová Milícia (népi milícia - szerk.) embereinek kiosztották az éles lőfegyvereket és bizonyos helyeken bevetésre készen álltak. Ez a veszély, hogy valaki esetleg kiad egy tűzparancsot, még november utolsó napjaiban, december elején, nálunk is fennállt.
Az első segélyküldemények, amelyeket az emberek spontán küldtek Erdélybe, a felvidéki magyarság kezdeményezte. A szlovák diákság ugyanakkor a prágai diákokkal párhuzamosan egy országos segélygyűjtésbe kezdett. Izgalmas volt megélni, amikor hajnali 2 órakor kinyittattuk a Prior áruházat, és az összegyűlt kb. egymillió korona segélypénzből bevásároltunk (ez akkor óriási összegnek számított). Az összegyűlt segély még karácsony előtt külön segélyvonaton ment Romániába. Szlovákiából Miloš Durec és jómagam kísértük a szállítmányt Bukarestbe. A határ átlépését követően aztán a vonatot többször megállították, közvetlenül körülöttünk harcok folytak, lövések hangzottak. A határon meg-megállított vonatra katonák szálltak fel, elsőre pedig nem igazán tudtuk eldönteni, hogy a vonat védelmére érkeztek-e, vagy a román titkosszolgálat megbízásából látogattak-e meg. Aradon aztán behívtak minket az állomásra és akkor mutatták a tévében, hogy elfogták Ceausescut.
Mi volt az első dolguk a román fővárosba való érkezésük után?
Amikor Bukarestbe értünk a csehszlovák nagykövetség emberei fogadtak bennünket, és átadtuk a segélyküldeményt. Néhány napig még Bukarestben maradtunk, tárgyaltunk a bukaresti forradalmi bizottsággal, az ottani diákvezetőséggel, a TV forradalmi vezetőségével. Láttuk-bejártuk a román főváros utcáit, a legnagyobb harcok helyszíneit, és még arra is lehetőségünk lett volna, hogy többszörös katonai kordonon és ellenőrzésen átjutva megnézhessük Ceausescu házát, ahol egészen a bejárati ajtóig jutottunk. Ott aztán visszafordítottak bennünket, mert kaptak egy fülest, hogy a házat korábban aláaknázták, és nem akartak kockáztatni. Bejutottunk Ceausescu irodájába is, egy hatalmas szobába, ahol volt egy óriási makettasztal. Ezen a makettasztalon Ceausescu azt tervezgette, hogyan nézzen majd ki Bukarest a jövőben.
Nem sokkal később Ladislav Kováč miniszter tanácsadója lett.
A hazatérést követően a karácsonyt Pozsonyban töltöttem. A változások óriási munkával jártak, át kellett alakítani az ország működését, fel kellet készülni az első szabad választásokra. És ezzel együtt a diákságnak és az oktatási rendszernek is új törvényekre alapokiratokra, működési szabályzatokra volt szüksége. 1990 januárjában a diákok részéről jómagam és Miloš Vajda segítettünk. Mint a miniszter tanácsadói részt vettünk az új főiskolai és iskolai törvénytervezet kidolgozásában. Sokat jártunk egyeztetni Csehországba, akkoriban ugyanis Szlovákiának és Csehországnak külön iskolaügyi minisztere volt. Ladislav Kováč lemondása után Ján Pišút miniszter-helyettes lett az új iskolaügyi miniszter, ám ez a lépés már a folytonosság jegyében történt. A minisztériumi munkám kapcsán aztán tagja voltam még annak a bizottságnak is, amely a Comenius Egyetem új szabályzatát dolgozta ki, s ezzel párhuzamosan a matematika-fizika tanszék új alapszabályzatának kidolgozásában is részt vettem.
Gyakran elhangzik, hogy a ‘89-es események alatt a csehszlovákiai magyarok egyfajta helyzetelőnyben voltak, köszönhetően nagyrészt a magyarországi kapcsolatoknak. Milyen kapcsolatban álltak a magyarországi fiatalokkal?
Magyarországon sokkal korábban lazult a helyzet, a Kádár-rendszer alatt a konszolidáció már jóval hamarabb elkezdődött. Szlovákiában azonban az 1956-os folyamatok 12 évvel később, 1968-ban zajlottak le. Így a konszolidáció is megkésett. Ami a változásokra való felkészültséget illeti, talán mondhatjuk, hogy Szlovákia késésben volt Magyarországhoz képest. A felvidéki magyarok persze minden szinten tartották a kapcsolatot az anyaországgal. A rokoni kapcsolatokon keresztül volt összehasonlítási alapunk, a Csemadok népművelői szerepe is fontos volt, a klubtevékenység is egyfajta felvilágosító-oktatói szerepet játszott. Említhetjük a honismereti kerékpártúrákat, a néptáncos mozgalmakat, vagy az apám által szervezett Vörösmarty Klubot és az őrsújfalui Nyári Művelődési Táborokat, aztán az Iródia népnevelői-népművelői szerepe is fontos volt. Az említetteken kívül persze még a magyar médiumok (tv-rádió-újságok-könyvek-szamizdatok) is hatást gyakoroltak a felvidéki magyarságra és az értelmiségre.
Az említett fórumokon folyt egy olyan társadalmi „nevelés”, aminek köszönhetően a felvidéki magyarságot bizonyosan felkészültebben érték a forradalmi események. Érdekességképp a szlovákoknál inkább az egyház területén voltak hasonló földalatti mozgalmak, míg a cseheket egy jóval kiterjedtebb underground klubmozgalom jellemezte.
Beszéljünk egy kicsit a magyarság szerepéről! Jó néhányan úgy vélik, hogy a csehszlovákiai magyarság rendszerváltáskor játszott szerepéről és jelentőségéről kevés szó esik a mai szlovákiai közbeszédben. Ön hogyan látja ezt, milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
Ennek a dolognak két fő vonala van: sajnos már közvetlenül a forradalom után megjelentek az első elképzelések egy önálló szlovák államról. A külhoni szlovákok szlovák királyról, szlovák koronáról beszéltek. Jelen volt tehát egy egyértelmű nyomás, hogy Szlovákia önállósodjon. A szlovák társadalomban talán nem igazán volt olyan, nem kommunistákból álló réteg, amely átvehette volna az ország vezetését. Az utána kialakuló mečiarizmus pedig mindent hozott a magyarság számára, csak jót nem. A rendszerváltásnál játszott magyar szerepek tehát érthető módon elhalványultak ezekben az időkben.
A magyar vonalon pedig szétverték az FMK-t (Független Magyar Kezdményezés - szerk.), megalakult a két másik párt, és akkor az egység felbomlott. Az persze hosszabb távon is előrevetíthető volt, hogy az FMK-t, mint széleskörű társadalmi kezdeményezést idővel a határozottabban körvonalazódott politikai pártok kiszorítják. Sajnos ezek a szlovákiai magyar belharcok sem segítettek abban, hogy rámutassunk a szerepekre, hiszen a magyar pártokon belül is kialakult egyfajta hiúsági kérdés a tekintetben, hogy ki tartozik az élvonali politizáláshoz, és ki nem. Tehát itt jelen volt és van egyfajta sajátos deformáció magyar részről is - bizonyos dolgokat elhallgatunk, bizonyos dolgokról nem beszélünk. Míg mások szerepét túlhangsúlyozzuk, avagy egyes dolgokat más-más módon mondanak el a résztvevők és mások. Úgy vélem, e tekintetben sok munka vár a történészekre és a szociológusokra, hogy feltárják, dokumentálják és helyre rakják a történelmi eseményeket.
Szlovák részről a válasz ugyanakkor attól is függ, hogy kikről van szó: a VPN intellektuálisabb, demokratább vonalához tartozott Fedor Gál és František Mikloško, ők többnyire meg szokták említeni a csehszlovákiai politikában a magyarok pozitív szerepét. František Mikloško például a tavalyi ünnepségeken több olyan élményről is beszélt, amely a magyarokkal kapcsolatos. Például, hogy milyen nagy szerepe volt az FMK-nak: ha kellett kész megoldási javaslatokkal, törvénytervezetekkel jöttek, és végső soron ott van az a tény, hogy az FMK politikusi gárdája komoly támaszt jelentett a VPN-nek.
31 évvel később, a bársonyos forradalom kapcsán rendre felmerül egyfajta csalódottság a későbbi évek alakulását illetően. Hogyan értékelné ma az ön és kortársai 1989-es szerepét? Mi az, amit esetleg másképp csinálna? Van-e valami, amit elmulasztottak?
A forradalomban olyanok csalódhattak, akik különböző okoknál fogva nem hajlandók vagy nem tudnak összefüggésekben gondolkodni. A forradalom a maga szempontjából azt, amit követelt, gyakorlatilag elérte. Azért, hogy most valamilyen szinten rosszabbul élünk, mint 31 éve, nem lehet a forradalmat felelőssé tenni. A forradalom szerepe az volt, hogy lehetőséget hozzon a változásra, ezt pedig a forradalom megadta. Aztán, hogy ezzel a lehetőséggel az emberek és önmagában Szlovákia lakossága hogyan élt és hogyan bánt, ahhoz a forradalomnak már kevés köze volt. Ez az utána következő időszak, az emberek, a választópolgárok felelőssége. Hiszen Mečiar sem kerülhetett volna hatalomra, ha az emberek nem választják meg.
És persze ne feledkezzünk meg arról a természetes lelki folyamatról sem, amelyet az ismert magyar dal így fejez ki: “csak a szépre emlékezem”. A forradalomtól számítva eltelt több mint 30 év. Az emberek akkor élték meg fiatalságukat, első szerelmeiket, a fiatal korban megkötött igaz barátságokat – ezek az emlékek azért sok esetben túlszépíthetik azokat a hétköznapi nehézségeket, amelyekkel nap mint nap szembe kellett nézni a múlt rendszerben.
És a mulasztások?
Úgy gondolom, egy dolgot mindenképpen elmulasztottunk: nem lett időben meghúzva egy határozott vonal a kommunistákat illetően. A kommunista rendszerrel sok minden még a mai napig sem lett lezárva, elrendezve. Ha nem is elszámoltatás formájában, de valamilyen konszenzust kellett volna találni, legalább egy 5-10 évre szóló, közügyektől való eltiltás formájában. Ez a lépés azonban elmaradt, emiatt aztán a mai napig jelen van egyfajta történelmi-társadalmi és főleg gazdasági igazságtalanság. Gondoljunk csak arra, hogy miként zajlott le a privatizáció, kik azok akik ezen meggazdagodtak, miként alakultak ki a mostani oligarchák. Ezt sokan jogosan kifogásolják – jogosan kérik számon többek között ezt a társadalmi igazságtalanságot is. Úgy gondolom, ha nem is radikálisabban, de határozottabban kellett volna fellépni. A mából persze egy ilyesfajta számonkérés szinte lehetetlen. Minimum annyit lehetne tenni, hogy feltárjuk és megnevezzük azokat a személyeket, akik kiszolgálták a kommunista garnitúrát. Ezt egyébként még Mečiar hatalomra kerülése előtt meg lehetett volna tenni, és ha megteszik, akkor nem is kerülhetett volna hatalomra.
Mit gondol, 2020-ban az emberek mennyire tudják értékelni azt a szabadságot, amit önök 1989-ben kivívtak?
Nem hiszem, hogy tudják. Mi, akik huszonévesek voltunk ‘89-ben, nekünk még van valamiféle összehasonlítási alapunk az előző rendszerrel. A hétköznap megélt dolgok, a megfigyelések jelentette komoly lelki terror, annak a lehetősége, hogy egy jelentés miatt akár kirúghatnak az állásomból, vagy a gyerekemet nem veszik fel a főiskolára - ezek mind-mind olyan dolgok, amelyet nem tudhatnak azok, akik nem éltek abban a rendszerben, és emiatt aztán viszonyítási alapjuk sincsen. Éppen úgy, ahogyan mi sem tudjuk igazán felmérni a második világháború alatt megélt szörnyűségeket. És ez így van rendjén. Örülök neki, hogy a fiatal korosztálynak ezek már csak történelmi adatok, egyes résztvevők érdekes beszámolói.
Amit ma még problémának látok sok minden más mellett az az, hogy átestünk a ló túloldalára, és keverjük a demokráciát az anarchiával. Figyelve bizonyos tüntetéseket, társadalmi vitákat, médiában, szociális hálókon megjelenő posztokat, azt látom, hogy nagyon sokan úgy gondolkodnak, hogy azt csinálok amit akarok, és senki se mondja meg, mit csináljak. A szociális hálókon már nem viták és eszmecserék folynak, hanem - pártállástól függő - kijelentések, gyakran acsarkodások. De ez nem demokrácia. Ez anarchia. A demokrácia mindig is egy viszonylagos, tiszta szabályrendszer szerint működött, amely alapján egymás szabadságát tiszteletben tartjuk. Nem azt csinálom, amit akarok, hanem szabadon eldönthetem, hogy mik azok a cselekvések, amik után vállalom a felelősséget. Tehát szabadon választhatom a felelősséget, míg a kommunizmusban nem választhattuk meg szabadon.
Felhívás: az egykori diákok által indított NOVEMBER ‘89 DNES kezdeményezés szívesen fogad személyes fotókat, élménybeszámolókat, naplókat vagy bármilyen más jellegű feljegyzést a ‘89-es események kapcsán. A kezdeményezés célja, hogy összegyűjtsék és archiválják azokat. Az anyagokat a dnizdravia@gmail.com e-mail címre várják.
