A kíváncsiságból és a versenyből lett az űrrakéta
Farkas Bertalan, az egykori vadászpilóta, jelenleg már nyugállományú tábornok, Magyarország mind ez idáig egyetlen űrhajósa egy honvédségi intézmény hátsó udvarában található irodában fogad bennünket. Bárhova nézünk, mindenütt a negyvenegy évvel ezelőtti, 1980-as űrutazásra utaló emléktárgyat, fotót vagy könyvet látunk. Vendéglátónk vitális, jó kedélyű ember, távol áll attól a mogorva, szigorú tábornoki képtől, amelyet film- és olvasmányélményeink alapján egy ízig-vérig katonáról feltételezünk.
A bejárati ajtón egy hangzatos nevű intézmény van feltüntetve: Világűr a Föld jövőjéért. Ezek szerint bár nyugdíjasként pihenhetne, továbbra is aktív munkát végez?
Jól mondja, pihenhetnék, de annyi a kihívás és a meghívás, hogy ha csak egy részének akarok megfelelni, már az is sok elfoglaltságot jelent. Jelenleg felvidéki meghívásom is van, remélem, a vírushelyzet elmúltával ennek rövidesen eleget is tehetek. Az említett intézmény pedig egy általam létrehozott nemzetközi egyesület, amelynek fő feladata, hogy a világűrrel kapcsolatos munkákat, magát az űrkutatást ismertesse és népszerűsítse minden korosztály számára. Azért is tartom ezt fontosnak, mivel napjainkban a jövőről beszélni a világűr említése nélkül szerintem már lehetetlen. Elég, ha csak a technika és ezen belül a távközlés fejlődését említem. Ilyen szempontból ma már nincsenek távolságok.
A technika fejlődésével párhuzamosan maga az ember is fejlődik. Ma már kalandparkokban végeznek olyan gyakorlatokat iskoláskorú gyerekek, amelyeket az önök kiképzése során láthattunk a televízióban.
Az emberiség is fejlődik, ez természetes.
Viszont az űrhajóskiképzést nem hasonlítanám az említett tornagyakorlatokhoz, ettől még messze vagyunk. Az még mindig egy válogatás eredménye, s azt hiszem, még jó ideig így is lesz.
Mi kell ahhoz, hogy alkalmas legyen valaki egy űrutazáshoz?
Nagyon összetett, sokoldalú elvárásnak kell eleget tennie. Nehéz erről beszélnem, mivel Magyari Bélával (a tartalékban állt magyar űrhajós – a szerk. megj.) mi megfeleltünk az összes követelménynek, és úgy hangozna, mintha magunkat minősíteném. A sokoldalúságon van a hangsúly, hiszen lehet valaki kitűnő elméleti szakember, ez még csak egy szempont. A fizikai adottság vagy a fegyelmezettség a kiválasztásnál ugyanolyan fontossággal bír. Talán ezért is válogattak csak a vadászpilóták közül. Képzelje el, a kiválasztás elején 95-en voltunk, ebből a kezdeti számból lett 27, majd 11, 7, 4 végül kettő, és a kettőből egy repült. Ez voltam én.
Volt olyan érzése már az elején, hogy ön lesz a befutó?
Nem volt ilyen érzésem. Ez csak akkor kezdett bennem erősödni, amikor már csak 11-en, majd 7-en maradtunk az indulók közül. Akkor már nekem, de a többieknek is voltak olyan gondolataink, hogy milyen lehet az űrutazás? De ugye, akkor nem volt szinte senki, aki a kérdéseinkre válaszolni tudott volna. Erre csak akkor került sor, amikor már közvetlen kapcsolatban voltunk a szovjet kiképzőkkel, akik, becsületükre legyen mondva, minden akkori tudást, információt lelkiismeretesen átadtak nekünk. Ez volt az úgynevezett Interkozmosz program; a szovjetekkel repült nemcsak a lengyel vagy éppen a szlovák űrhajós, hanem az indiai, a francia, a japán űrhajós is. Az űrhajósokat indító nemzetek sorában a magyar volt a hetedik. Visszatérve a kiválasztásra, nem tudom megmondani, mi lehetett az a plusz, ami miatt mellettem döntöttek.
Érdekes viszont, hogy a kiválasztás kérdése ismét megjelent az életemben, igaz ezúttal nem velem kapcsolatos – bár volt olyan elképzelés, hogy újból kijutok az űrbe –, előttünk áll egy nagyon szép feladat, a következő magyar űrhajós kiválasztása.
Szó van ilyesmiről?
Igen! Konkrétan ezen dolgozom, dolgozunk több szakemberrel együtt, hogy minél előbb legyen új magyar űrhajós vagy akár űrhajósnő! Amikor erről beszéltem Orbán Viktor miniszterelnök úrral, kíváncsi voltam, mi lesz a véleménye ezzel kapcsolatban, s biztosíthatom, hogy nagyon pozitív lehetőségnek tartja. Szóval ilyen szempontból is nyitottá vált a választás lehetősége. Ami az időpontot illeti, azzal kapcsolatban azt mondhatom, hogy ha az idén, 2021-ben megtörténik a legfelsőbb szintű döntés, azonnal elkezdődhet a kiválasztás folyamata. Szeretnénk, ha ez minél tágabb lenne, viszont az életkorra, iskolai végzettségre vonatkozó feltételek határokat szabnak ennek. Ezután jönnek majd a „finomságok”: az állóképesség, a stressztűrés és a hasonlók.
A legfontosabb irányelv viszont az, hogy nem űrturistát akarunk a világűrbe küldeni. Olyan tudományos programot kell hogy kapjon a következő magyar űrhajós, amiért van értelme a világűrbe menni.
Az űrturisták között is van magyar, ugye?
Igen, Charles Simonyi, akit személyesen ismerek, ott voltam a startjánál. Ő magyar származású, de amerikai állampolgár.
Az ön startja óta immár több mint negyven év telt el. Eszébe jut még ma is az űrutazásának egy-egy részlete?
Ha akarnám, se tudnám elfelejteni, hiszen például most is itt ülünk, és erről beszélgetünk. Múlt héten a televízió keresett, a következő hétvégén pedig külföldi delegációval találkozom, úgyhogy folyamatosan benne vagyok ebben a témában, az embernek ideje sincs, hogy elfelejtse. Ráadásul éppen május van, mi is akkor startoltunk, május 26-án, úgyhogy ilyenkor még naptári aktualitása is van.
Ha ennél valamivel nagyobb távlatokban gondolkodunk, hol látja az űrkutatás helyét az elkövetkező száz évben?
Ha csak a fejlődést nézzük, a 20. századról elmondhatjuk, hogy akkor kezdődött minden. A legelső lényegi lépéshez, hogy a gravitációt legyőzzük, rakéták kellettek. Ezek megalkotásától jutottunk el oda, hogy ember járt a Holdon, illetve, ha nem is emberek, de űrhajók szálltak le a világűr más pontjain is. Távlatilag a Hold, mint egy platform is szerepel a terveinkben, ahonnét a rakéták indulhatnának. Ehhez azonban fejlesztések kellenek a környezet kialakítására, az ott dolgozók életfeltételeinek a megteremtésére. Ha távolabbra tekintünk, az idő rövidítése a fő cél, hiszen a jelenlegi lehetőségeink mellett egy Mars-utazás két évet vesz igénybe. Ebből a szempontból tehát a hajtóművek tökéletesítése a cél. Egy ilyen utazás viszont már más problémákat is felvet, hiszen embereknek kell ennyi időt eltölteniük összezárva egy zárt térben.
Általában elmondhatom, hogy ha a háborúkra szánt összegeket az űrkutatásra fordítanánk, már jóval előbbre tarthatnánk.
A hosszú űrutazásoknál tehát az egyik probléma, amit tengeralattjáró-betegségnek is neveznek, hogy az összezártság milyen reakciókat vált ki?
Pontosan! Ez nagyon fontos kérdés, s emiatt a jövő űrhajósainak kiválasztásánál egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a pszichés állóképességgel kapcsolatos tesztek. Bár Gagarin még egyedül repült, az űrhajóslét ma már csapatmunka. Vannak pillanatok, amelyek elviselése akár azt is magával vonja, hogy egy-egy résztvevő használhatatlanná, vagy éppen agresszívvé válik. A világűrben elképzelhetetlen, hogy valaki egy kicsit is megbolonduljon.
Kissé tabutéma az űrhajósok nemi vágyainak a kérdése. Az űrállomáson hosszú ideig dolgozik néhány férfi, akiknek folyamatosan el kell fojtaniuk az ösztöneiket. Nem lenne praktikusabb, ha olyan párokat választanának, akik a földön is párt alkotnak?
Bár ez probléma, a Föld körül keringő űrállomásokon ez még nem jelentkezik, hiszen ha folyamatos munkával terhelik az űrhajóst, nem is jut ilyesmi az eszébe. Az viszont tény, hogy hosszabb utaknál ez problémaforrás lehet, nem szólva arról, ha például vegyes összetételű csapat utazna. A jó ég tudja, mi adódna ilyen helyzetekben. Az orvosbiológia szempontjából ez nagyon jelentős kérdés lesz.
Még nagyobb távlatban, pár évszázadra előre gondolva, el tudja képzelni, hogy a földlakók letelepedjenek más égitesteken?
Vegyünk ötszáz évet. Elsősorban azt szeretném, ha a Föld az itt lakók számára biztonságos bolygó lenne. Ha belegondolunk, a Föld is egy űrállomás, amelyen jelenleg 7 milliárd ember lakik. Egy kis pont, egy kis porszem a világegyetemben. De ahogy Ciolkovszkij, a rakétakutatás úttörője mondta, Földünk egy bölcső, amelyből az emberiség előbb-utóbb kimászik.
Ha fordítva tesszük fel a kérdést: hiszek-e abban, hogy rajtunk kívül létezik másutt élet a világegyetemben, a válaszom határozott igen, hiszen az lehetetlen, hogy ebben a nagy rengetegben csak egyedül lennénk. Ma már nem galaxisról, csillagrendszerről, hanem galaxisokról szól a tudomány.
Biztos vagyok benne, hogy lesznek vállalkozó szellemű emberek, akik más bolygón szeretnének letelepedni.
Olyanok lesznek ők, mint az Angliát a Mayflower hajón elhagyó, Amerika partjaihoz érő első telepesek.
Pontosan! Ahogy már említettem, ennek egyelőre az egyik fő problémája a hajtóművek kérdése, hogy a távolságot időben leküzdhetővé tehessük.
Önöket a repülés előtt biztosan kiképezték többfajta váratlan helyzetre. Arra volt-e útmutatójuk, mai szóval élve, protokolljuk, hogy ha valaki kívülről bekopog az ablakukon, akkor mit tegyenek?
Nem, ilyennel nem számoltunk. Én Valerij Kubaszovval repültem, aki azelőtt már kétszer járt az űrben. Vele többször beszélgettünk erről, és Valerij meg is kérdezte, hogyan reagálnék, ha valaki bekopogna. A magam részéről persze örültem volna egy találkozásnak, de el kell mondanom, hogy egyik űrhajós sem számolt be ilyen tapasztalatról. Még olyanról sem, amit esetleg korábban eltitkolt volna. Voltak persze objektumok, amiket az űrhajók körül olykor megfigyeltek, de bebizonyosodott, hogy ha valami leválik az űrállomásról, az egy ideig még vele azonos pályán mozog, így keltve azt a képzetet, hogy valami követi. A szovjet Szojuz űrhajóból is dobtak ki konténert, lényegében űrszemetet, amely egy ideig követte az űrállomást.
Visszatérve a földre, ön elsősorban nyugállományú katonaként vagy űrhajósként határozná meg önmagát?
Nézze, ami megtörtént, az megtörtént. Nem is arra helyezném a hangsúlyt, hogy űrhajós vagy katona. Inkább a nyugállományú kifejezést közelíteném meg. Mondhatnám szokásosan, hogy nem érzem magam nyugdíjasnak. Gyermekeim, unokáim vannak, rendkívül jól érzem magam a körükben, persze versenyt már nem futok velük, de megtaláljuk a közös hangot. Ugyanígy vagyok az ifjúsággal, amelynek nagyon élvezem a társaságát.
A Felvidékről is számtalan ilyen élményem van. Pozsonyban voltam egyetemisták között egy beszélgetésen, amely fantasztikusan jól sikerült, vagy voltam Kassán, Királyhelmecen, Galántán, Komáromban, Marcelházán, ezek mind csodálatos emlékek. Komáromban például voltunk általános, illetve középiskolában is.
Fantasztikus élmény, ahogy a gyerekek néznek rám, és nem is hiszik, hogy én fent voltam a világűrben. Nem is gondolná, hogy ez mekkora energiapluszt jelent a számomra!
Talán nem is tábornok, hanem az űrkutatás nagykövete megszólítás illetné önt!
Erről van egy vicces elméletem. A lényege, hogy van mérnök úr, doktor úr, tábornok úr és még több ilyen megszólítás, űrhajós úr viszont nincs. Ez a velejárója annak, ha ilyenből csak egy van. (nevet)
Ön szerint hogyan lehetne a világ vezetőit még inkább érdekeltté tenni abban, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek az űrkutatásnak?
Az emberiség fejlődését két meghatározó elem vitte mindig előbbre. A verseny és a kíváncsiság. Ebből lett a hajtómű, a rakéta és az űrállomás is. Amire szükség van, az annak a tudatosítása, hogy a világűr mindenkié.
Hogy ne végezzünk különmunkát, hanem össze tudjuk hangolni az összes innovációt. Tehát összefogás és együttműködés, egy határozott cél kitűzése és megvalósítása az emberiség érdekében!
Zárógondolatnak ennél jobbat nem is lehetne kívánni. Olvasóink nevében is köszönöm a beszélgetést, és bízunk benne, hogy az ön gesztorságával kiválasztott új magyar űrhajósról, avagy űrhajósnőről minél előbb beszámolhatunk.
Én pedig nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm azokat az embereket, akik a magyar nyelvet tudják, ismerik, szeretik, és kívánom, hogy országainkban és Európában most már vírusmentes hetek és évek következzenek, hogy emlékké váljon a járvány, amelyet az orvosok és a kutatók segítségével sikerült legyőznünk. Ezt kívánom mindenkinek!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/20. számában.
