"A Haza szolgálatában megpihenni szabad, de elfáradni soha."
Valamiért nem tudom magam túltenni Balogh Gábor halálán, pedig már több, mint két hét telt a halála óta. Az eltelt időben, sokat gondolkoztam azon, hogy mi miatt lehet bennem olyan furcsa érzés annak ellenére, hogy életem folyamán alig beszéltem vele. Október 16-án délelőtt édesanyám a egy részletet „posztolt” Wass Albert: A funtineli boszorkányból a kék közösségi oldalon, melyen nagyon sokat gondolkodtam, s melynek mondanivalója Balogh Gábor halála után még valóságosabbá és igazabbá vált számomra.
No de először íme az idézet:
„ - Idehallgass - mondotta azután komolyan -, idehallgass, mert ezt tudnod kell, ha gyermeket akarsz fölnevelni. Ésszel. Embernek. Nemcsak olyan hányd-ide, vesd-odának, hanem Embernek.
- Ujját magyarázólag emelte föl. -Amennyi az éjszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat.
Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. (...)
Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végén csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka...!
- Aki mindég csak puliszkát eszik - felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan -, mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet - legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is -, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. (...)
Azt, bizony, meg kell enni mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van. "
Nagyszüleim közül már csak apai nagymamám él, így átéltem a halálukat, esetenként a haláltusájukat, melyeken sokat gondolkodtam, melyek alapján, az az alapján, ahogy apai nagyapám 2021 februárjában hunyt el (10 évvel azután, hogy felesége halála után magára maradt), megerősíthetem Wass Albert gondolatait a puliszkáról és a túróról.
Október 18-án tehát olvashattuk a száraz, tömör hírt, miszerint életének 79. évében elhunyt Balogh Gábor a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányának elnöke, a Csemadok Országos Elnökségének tagja, közép szlovákiai regionális alelnök. Pont. A hír eléggé megrázott. Pedig sajnos nem ismertem jól Balog Gábort. Az egyetlen közös fotónk is tavaly készült, a Szent György Lovagrend éves rendi ülése után, ahol Balog Gabi bácsit a rend legmagasabb kitüntetésével, Anjou Pajzzsal tüntették ki. Ezzel ismerték el a felvidéki magyar kultúra megőrzése terén, főleg a Szent Koronához fűződő hagyományok ápolásában végzett munkáját, és a Szent György Lovagrendben kifejtett önzetlen tevékenységét.
Amióta 2021-ben az a megtiszteltetés ért, hogy én is a Szent György Lovagrend tagja lehettem, többet találkoztunk és beszéltünk. El kell ismernem, hogy főleg csak a facebookon keresztül követtük egymás tevékenységét, s mikor találkoztunk, úgy üdvözölte egyikünk a másikat megölelve, mosolyogva, mintha már legalább 50 évvel ezelőtt találkoztunk volna először.
De ahogy a cikk elején is írtam, valami nem stimmel a halála óta. S úgy gondoltam, hogy ki kell magamból írni, s az írás által rá kell jönnöm valamire, ami miatt máig olyan élénken él bennem az emléke. Mikor meghalt, láttam róla egy fotót, melyen barátságosan mosolyog a Szent György Lovagrend kappájában. S akkor állt talán össze a kép. Hogy Balogh Gábornak a Jóisten megadta a kegyes halált, hiszen úgy halt meg, ahogy kb. az elmúlt hatvan évben élt, a közösségi munka végzése közben, reggel, már majdnem felöltözve, egy tárgyalásra igyekezvén. Lehet, hogy Gabi bácsi még félig viccesen, félig komoran megjegyezte a Jóistennek, hogy: „Köszönöm Uram, de azért még legalább a tárgyalás végét megvárhattad volna.”
De az biztos, hogy ő egyenlő étvággyal ette a puliszkát és a túrót is, hiszen sosem akart megúszni semmilyen konfliktust, sosem spórolta meg az építő kritikát, elfogadta az életében a megpróbáltatásokat, melyeket az Úr az útjába engedett, de ugyanúgy képes volt örülni a közösség és mások sikereinek: egyszóval megvolt az életében az az egyensúly, melyet az életében rajta láttam, s így utólag talán azon a fenn említett fotón látni legjobban, ami ennek a cikknek a kezdőképe is egyben.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ismerhettem, a Jóisten pedig úgy látszik Gabi bácsinak volt hálás, mert - ha lehet ilyet mondani - szép halált adott neki: még aktív korában szólította magához őt, szenvedés nélkül.
"Valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt." - szól a Szent György Lovagrend jelmondata.
S Balogh Gábor igaz volt. S nemcsak a Szent György Lovagrend, de a felvidéki magyar közösség iránt is.
Neki most már az égi lovagrendben kell helyt állnia, de azok alapján, ahogy itt, a halandó, esendő bűnös emberek között szolgált, és vitte a világító fáklyáját a sötétben, az Úr országában már ez gyerekjáték lesz.
Hrubík Béla barátom említette meg búcsúzásként írt cikkében, hogy Gabi bácsi kedvenc mondása az volt, amit a cikk címének is adtam:
"A Haza szolgálatában megpihenni szabad, de elfáradni soha."
Gabi bácsi, Ön az utolsó szívdobbanásáig tette a dolgát, fáradhatatlanul. De most már ideje megpihenni, s az Úr színe előtt most már lesz rá alkalma.
Isten áldja!
