Fények az örökkévalóság peremén - VIDEÓ
Az élet törékeny, mint az őszi avar, amely csendben roppan meg talpunk alatt, mégis minden egyes levélben ott a világ összes színe és emléke. Ahogy mindenszentek és halottak napján a temetőkben járunk, megállunk egy-egy sírkőnél és szívünket átjárja a felismerés: az életünk egyszeri ajándék. Itt vagyunk, látunk, érzünk, szeretünk és nyomot hagyunk.
Ahogy sorra gyújtjuk meg a mécseseket, lassan megvilágítjuk a múltat – mindazoknak az arcát és mosolyát, akik már csak emlékként léteznek bennünk. Minden láng egy lélek, minden lobbanás egy-egy közös pillanat, amit megtarthatunk. Az emlékezés híd a múlt és a jelen között, ami nem engedi elfeledni azt a sok-sok szeretetet, amit egykor kaptunk, és amit viszünk tovább a szívünkben.
Az elmúlás olyan része az életnek, amit nehéz elfogadni, mégis tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Tudjuk, hogy egy nap mi is egy mécses fényében élünk tovább, egy halk sóhajban, egy szeretett dalban, egy illatban, ami visszahozza, akit egyszer ismertünk. Talán épp ez ad értelmet a mindennapjainknak, az a vágy, hogy úgy éljünk, hogy emlékünk egy fény maradjon, amely melegséget áraszt, még akkor is, ha már nem lehetünk ott fizikailag.
A végső búcsú nem a kapcsolat végét jelenti, hanem egy másik módját annak, hogy egymás életében maradjunk. Mert a lélek nyomot hagy emlékekben, érzésekben, apró tárgyakban, a mindennapok megannyi jelentéktelennek tűnő, mégis pótolhatatlan rezzenésében. Majd amikor ránk sötétedik, amikor megtalál a csend, talán ezek az emlékek az igazi világítótornyok, amelyek átvezetnek minket az elmúlás misztériumán...
