Családi vállalkozás, nemzetközi hírnév - Látogatóban a dunaszerdahelyi MINIT-nél
„Eszünk egy pogit óra után?” Ha annyi euróm lenne, ahányszor feltettük egymásnak ezt a kérdést a gimis évek alatt, ma a Bahamákon gépelném aktuális írásomat. A gimnáziumi évek elszálltak, a Bahamák helyett csak Budapestig jutottam, s bár a Fornetti pogácsából időközben Minit lett, a kérdés mindmáig megmaradt. Évről évre diákok ezrei teszik fel szerte a régióban.
Nem vagyunk elkényeztetve felvidéki magyar sikersztorikkal. Bár akad rengeteg ügyes, rátermett vállalkozónk, a kisebbségi létből nem könnyű kitörni, a gazdasági nehézségek gyakran a legjobbakat is térdre kényszerítik, nemzetközi hírnévre pedig tényleg csak az igazán kiemelkedőek tesznek szert. A kevés kivétel egyike a mára tulajdonképpen fogalommá váló Minit vállalat. A Dunaszerdahelyről indult mélyfagyasztott pékáruk gyártásával és értékesítésével foglalkozó cég sztorija egy igazi közép-európai sikertörténet. Az egyetlen értékesítő hellyel és az egykori konzervgyár lepukkant épületével indult pékipari vállalkozás ma 8 országban több száz üzlettel, több tucat partnerrel van jelen úgy, hogy mindmáig ugyanannak a családnak a tulajdona.
Ami különösen megkapó, hogy úgy sikerült a Csallóköz szívében egy valóban nemzetközi céget létrehozniuk, hogy a Minit, hiába a több száz alkalmazott és a nemzetközi franchise-hálózat, mindmáig megőrizte családias jellegét. Az Ambrovics tesvérek, Ferenc és György a kilencvenes évek elején egy családi ház pincéjében indították első közös pékipari vállalkozásukat, de az időközben multinacionálissá duzzadt rendszert ma is a családtagok irányítják. György tulajdonrészét, lánya Andrea és fia Zoltán vette át, míg a cég szlovákiai tevékenységét Ambrovics László, Ferenc fia igazgatja. Ő volt az, akivel a Minit dunaszerdahelyi székhelyén áttekintettük a vállalat előtt álló kihívásokat, terveket.
Ha az ember vállalkozókkal beszélget, mindmáig megkerülhetetlen kérdés, miként sikerült átvészelniük a koronavírus-járvány időszakát. Ambrovics László azt mondja, a cégvezetésnek egyetlen célja volt, ne legyen elvesztegetett idő a korlátozások időszaka.
Habár eladásaik mintegy 70%-a (kenyerek, bagettek, croissant-ok) a járvány alatt is nyitva tartó élelmiszerláncokhoz kerül, így ott nem volt nagy kiesés, a Minit védjegyének számító kis pogácsázók forgalma azonban egy-két hét leforgása alatt a töredékére esett vissza.
"Nem tudtunk mit tenni. Átalakultak a fogyasztási szokások. Az emberek nem jártak munkába, a kis pékségeinkben nem vettek maguknak reggelit. Így aztán belefogtunk valami olyanba, amire normális időben, a nagy hajtás miatt egyébként nincs idő" – magyarázta Ambrovics László. A Minit nekiállt a termékfejlesztésnek. A kovászos kenyerek egyre gyarapodó népszerűségét meglovagolva ekkor dolgozták ki a saját pékmesterükről elkeresztelt Oscar termékcsaládot. A húzás bejött, az eladások ugyanis visszaigazolták, hogy megérte előre menekülni a koronakrízisben, a hagyományos eljárással készülő, kvázi „kézműves” kenyereik népszerűsége egyre növekszik.
Olyannyira jól sikerült a fejlesztés, hogy az eladások alapján a Minitnél úgy döntöttek, energiaválság ide, recesszió oda, további fejlődésre van szükség. A tervek szerint a Dunaszerdahely melletti Egyházkarcsán egy új telephelyet húznak fel, amely csak az új termékcsalád „tagjainak” előállításával foglalkozik majd. Ha minden jól megy, a munka az év végén már indul is, 2025 végére pedig teljes kapacitással, 200-220 embernek megélhetést biztosítva, düböröghet a termelés.
– meséli az igazgató.
A tízmillió eurós beruházáshoz az is kellett, hogy a koronakrízis viszonylagos csendjében pontosan megtervezzék, mit és miként akarnak csinálni a következő öt-tíz évben. Némi szkepszissel kérdezem meg az igazgatótól, a közelgő energiaválság idején mennyire jó ötlet egy ekkora ugrás a sötétbe?
"Érezzük a változást. Drágább lett az energia, több mint duplájára nőtt a liszt ára, lassan háromszor annyiba kerül a vaj és a margarin. Mivel a fogyasztói árat nem lehet a duplájára emelni, így adja magát a kérdés, gyártói részről mit lehet kezdeni egy ekkora drágulással. Növelni kell a gyártás hatékonyságát!" – vágja rá határozottan Ambrovics László.
Az igazgató nem kis meglepetésünkre azt mondja, óriási munkaerőhiánnyal küzdenek, akár holnaptól 20-30 embert tudnának felvenni, így, ha az automatizációval megspórolják két-három alkalmazott munkáját, azoknak máshol azonnal találnak feladatot.
Egy másik fontos tényező a cég példátlan sikerében, hogy a tulajdonosok nagy hangsúlyt helyeztek a folyamatos terjeszkedésre. A Minit teljes gyártásának több mint egyharmada külföldön kerül eladásra. "Szlovákia kicsi ország, öt és félmilliós piaccal. Ha az emberek szeretik a termékeinket itthon, szeretni fogják külföldön is" – mondja László, aki nagyon büszke arra, hogy ma már olyan, viszonylag távoli országokban, mint Bulgária is a mindennapok része a Dunaszerdahelyen előállított croissant vagy kenyér.
Az utóbbi időben sikeresen terjeszkedtek a Balkánon, de az igazgató szerint most inkább a már meglévő külföldi érdekeltségek fejlesztésének van itt az ideje. Lengyelország és Csehország különösen nagy potenciállal bír.
Manapság divatos hívószó a „családi vállalkozás”, de gyakran hiányzik belőle a tartalom. Egészen meglepődve tapasztaltam a beszélgetésünket követő rövid gyárlátogatás során, az alkalmazottak milyen közvetlenül fogadják a védőköpenyben és hajhálóban közöttük felbukkanó „főnököt”. Ambrovics László azt mondja, hétfőtől péntekig napi tíz órát tölt a gyárban, ismeri az alkalmazottjait, hiszen legtöbbjük tíz-húsz éve náluk dolgozik.
"Itt mindenki ismer mindenkit. Ha valakinek gondja van, nincs fogadóórám, bejöhet hozzám. Az alkalmazottak érzik, működik az oda-vissza kommunikáció köztük és a cégvezetés között. Szerintem ez a sikereink egyik kulcsa!" Arra a felvetésemre, hogy ezt a dolgozói motiváció fenntartása miatt csinálják-e így, Ambrovics László beszélgetésünk végén csak annyit mond, dehogy! "Mi egyszerűen ilyenek vagyunk!"
