Vízsodorta históriák - Bakai történetek

Mészáros Pisti kilencéves volt abban az esztendőben. Lándorgóc-pusztában legeltette a teheneket, ám mivel mindenszentek ünnepére készült az egész falu, ő is hamarabb indult hazafelé. Ugyanakkor egy már korosabb, fogyatékkal élő férfiember pipázgatott a kórórakás tövében. Elnyomta az álom, az égő pipa kihullott a szájából, ráadásul meggyulladt a szerencsétlen ruhája is. Amikor felriadt, már késő volt. Súlyos égési sérüléseibe nemsokára bele is halt. 

Másnap a bakai kisbíró kopogtatott be Mészárosék ajtaján. Csak annyit mondott az édesanyának, hogy a gyerek valami rossz fát tehetett a tűzre, ezért azonnal meg kell jelennie a helyi csendőrőrsön. Mivel akkoriban nem nagyon lehetett visszakérdezni, Pisti gyerek mindjárt fel is öltözött, aztán már indult is, mivel úgy érezte, amit a kisbíró mondott, az nem kérés volt, hanem egyenesen parancs. Térde remegett, szája sírásra görbült. Félt, mert tudta, hogy a kakastollas csendőrök hívatták, az pedig semmi jót nem jelentett.

Két csendőr gurult be kerékpáron Bakára. Fejükön a jellegzetes kalap, vállukon szuronyos puska. Mogorvák voltak és zord tekintetűek, érthető, hiszen vallatni jöttek. Most éppen Pistit, a kilencéves lurkót. Hogy e találkozásnak nyomatékot adjanak, mindjárt le is húztak neki egy jókora pofont… aztán még egyet. A vád a következő volt: egy nappal korábban a „tüzeskedő” kölyök felgyújtotta a kórórakást, abban pedig halálra égett a csallóköznádasdi ember. A gyerek persze sírva védekezett, de a sanyargatás közepette is elmondta, hogy aznap egy másik gyerek is tartózkodott a határban: Laci, aki szintén legeltetni szokott… és nála is volt gyufa. 

A csendőrök riasztották a kisbírót, a kisbíró szaladt is Laciért, és amikor ez a másik suhanc is befutott a csendőrőrsre, a pofonokat ő is megkapta. Mivel ő sem vallotta be mindazt, amit egyébiránt nem is vallhatott be, a ravasz csendőrök egy másik módszerhez folyamodtak.

Pistát és a tőle három évvel idősebb Lacit végigkísérték a falun, közben pedig lelki ráhatásként ezeket mondogatták a fülükbe: „Na, ha nem vallotok, ti semmirekellők, az a halott, akit ti gyújtottatok fel, az életetek végéig kísérteni fog benneteket! Nem lesz nyugodt éjszakátok! Sőt, most elkísérünk titeket a nádasdi halottasházba, bezárunk oda benneteket, aztán majd reggel meglátjuk!” A megfélemlített gyerekek lehorgasztott fejjel baktattak a két biciklis csendőr mellett. Gondolataikban már feltűnt az áldozat minden arcvonása, de derekasan kitartottak amellett, hogy ők bizony semmiről nem tehetnek, hiszen éppen csak a közelben tartózkodtak. Na, de aztán a csendőrök meggondolták magukat, és irányt váltottak. Nem mentek a halottasházba, hanem így négyesben kikullogtak a baleset helyszínére, aztán valamiképpen kiokoskodták, hogyan is történhetett ez az egész eset valójában.

Az őrsön jegyzőkönyv is készült… Ám csak rövid… A pofonokról nem esik benne szó.

(Mészáros István története)

„'45-be minálunk is laktak katonák. Dr. Horváth Ëgon hadapród-őrmestër vót a parancsnokuk, aki civilben ügyvíd vót Pestën. Március vígiig vótak nálunk, osztán főkerekëdtek, hogy elindúnak haza. Apám mondta nëkik, hogy maradjanak még, de ők hajthatatlanok vótak. Nekivágtok a´ útnak. Úgy gondúták, a Duna hullámoi maj´ segítnek nëkik ebbe´. Nígyen vótak. Itt, Bakán adtak nëkik egy ladikot, mëg más ëgyebet, hogy a´ úton në nélkülözzenek. Mive´ nálunk ölíg hosszú ideig laktak, barátságok is alakútak, így apám a lelkire kötötte ennek a´ őrmestërnek, hogy ha hazaírkëzik, mindënkíppen írjon nëki egy levelet. Csak azír, hogy a bakaiak is megtudják, minden rendbe´ mënt ezën a víziúton. Dr. Horváth Ëgon ezt mëg is igírte. Elbúcsúztak ëgymástú, s a níhány katona nëkivágott a´ útnak…

De a mai napig nëm gyött sëmilyen levél. A´ őrmestër nëm is írt, nem is tudatott magárú… Azóta së tudunk rúla sëmmit.”

(Tükör József)

Mészáros Károlynénak két féltestvére volt. Az egyik Annuska, egy egészséges leányzó, a másik Mariska, aki siketnéma volt. Ám a lányok egyben nem különböz(het)tek egymástól: mivel magyarnak születtek, mindkettőjüket „háborús bűnösként” zárták be az egyik, Csehországba induló marhavagonba. Az államhatalom ezzel ugyan törvényt sértett, de kit is érdekelt akkor a törvénytelenség, ha az a magyarokat sújtotta. A vagon ajtaját először Brünnben nyitották ki. Itt leszállhattak, egészséges levegőt szívhattak, ám éppen ezen a hideg reggelen nagyon sokan voltak az állomáson.

A peron csak úgy hemzsegett az emberektől. Talán éppen ezért történhetett meg, hogy a siketnéma lány, Mariska valószínűleg megrémült az emberek sokaságától, elindult valamerre, így nyoma veszett. Az állomásfőnök megfújta sípját, a vonat továbbindult, Annuska pedig megriadva kiáltozott, sírva kereste testvérét. De Mariska ekkor már nem volt sehol.

A két lány két teljes hónapig élt távol egymástól. Nem volt más ez a két hónap, mint egymás kétségbeesett, álmatlan éjszakákkal teli keresgélése, hideg bolyongás, bár Annuska azzal is tisztában volt, hogy testvére, fogyatéka miatt sokkal rosszabb helyzetben lehet. Két hónap nyomozás, két hónap sírás, két hónap reménytelenség. Eközben azonban Annuska hazatért szülőfalujába. Aztán két teljes hónap elteltével a siketnéma lány – csodával határos módon – hazatalált Bakára. Lesoványodva, megtetvesedve, tele sebekkel. Egy jóságos bakai asszony azonnal felajánlotta, hogy segít rajta. Fél évbe is beletelt, amíg Mariskát talpra tudta állítani.

(Zemes Margit elmondása szerint)

Ez már az ötvenes években történt, valamikor 1958 környékén. A bakai B. Ilonka férjét, B. Lajost sváb parasztok ölték meg egy verekedés során, Lánycsókon. Fejbe verték egy jókora husánggal. De ahhoz, hogy erre a tragédiára jobban rá tudjunk világítani, vissza kell ugranunk az időben tíz évet.

A bakai család a lakosságcsere-egyezményt követően jutott el ebbe a Baranya megyei faluba, ám őket nem egy lakóházba, hanem egy kisebb ipari épületbe (egyesek szerint istállóba) költöztették be. Lajos, a családfő keserűséget érzett, és nem bírta elviselni, hogy ekkora megaláztatás érte őket.

Ezért nyers erővel próbált elégtételt venni a kocsmában. A svábok, akik ott és akkor jelen voltak, persze ellenszegültek a vádaknak, sőt, ezt a bakai magyar embert okolták azért, hogy a hatalom a svábokat elűzte ősi lakóhelyükről. Az egyre hangosabb szóváltást végül egy gyilkos ütés taszította a némaságba. Lajos holtan esett össze. Temetésére Kisbudmérról is érkeztek lovas szekéren… A bakai Darnai meg a Csízik család tagjai, mert ez is a becsület részét képezte akkoriban.

Feltehetjük a kérdést: vajon ki okozta B. Lajos korai halálát? Egy felbőszült és megkeseredett sváb, avagy inkább a csehszlovák államhatalom, amely elüldözte B.-éket őseik földjéről, a Csallóközből?

(Jánošová Anna és Kovács Erzsébet elbeszélése nyomán)

A házépítés komoly dolog. Méltán lehet büszke mindenki, akinek sikerül felépítenie egy házat magának, de leginkább a családjának. Az új ház tervek sokasága, az új ház gazdagság, az új ház maga a biztonság! M. Ferenc kisgazda is hasonlóképpen gondolkodott, amikor nem kevés pénzért megvásárolta tervezett házának valamennyi tégláját. Nézték is irigykedve Ferencet a kocsmában, a férfi pedig ettől kezdve hetykébben itta meg azt a deci bort, amiről joggal érezte úgy, ez bizony kijár neki. A tégla már a telken volt, alapozás, aztán tavasszal jöhetnek is a kőművesek! (Még egy deci bor!)

De Baka fölé is megérkeztek a komor fellegek. Érezte mindenki, hogy amije van, azt nagyon el kell(ene) rejtenie. Arról is suttogtak, hogy a kommunisták még a padlásokról is elvisznek mindent, amit oda az élelmes gazda felvitt. A háború okozta veszteségeket, és az ezt követő nyomorúságos esztendőket a hatalom kiszolgálói még tudták fokozni. Ehhez értettek talán a legjobban. 1952-ben csörtettek be a faluba, és csak úgy okádták a szövetkezetesítést népszerűsítő propagandát.

M. Ferenc tégláját is megkívánták, ám nem csak megkívánták, teherkocsit küldtek a kisgazda telkére, aztán felpakoltatták arra a házépítéshez szánt építőanyagot. Csak a sárga téglapor maradt azon a helyen, semmi egyéb. M. Ferenc keze ökölbe szorult, sötét, mélyből kitörni vágyó harag szorította el a torkát, de nem tehetett semmit. Csak nyelte a könnyeit.

Néhány hónappal később valóban egy épületet emeltek ezekből a téglákból. Egy épületet… egy gazdasági épületet… tulajdonképpen egy istállót, melybe azokat a lábasjószágokat kötötték be a rekviráló elvtársak, amelyeket erőszakkal hajtottak el a bakai gazdáktól. 

Ez volt a bakai szövetkezet első istállója.
(Elmesélte: Mészáros István)

Semmiség

Józsi 16 éves korában elment szántani. Az ekét jó lovak húzták, csakhogy az egyik állatot akkor valami megriasztotta, ugrott egy hatalmasat, és a nehéz szerszámot magával rántotta. Az ekevas mélyen belehasított a suhanc combjába. Józsi a lábához kapott, látta, érezte, hogy nadrágja felszakadt, s alóla erősen szivárog a vér. Amilyen gyorsan csak tudták átszállították a fiút Bősre, ahol a sokak által ismert és tisztelt Angyal doktor rendelt. A rendelőben Józsi sérült lábáról leszedték a véres rongyokat, aztán az orvos ránézett a mély sebre. Sokáig nézte a szivárgó hasítékot, de furcsamód nem nyúlt semmihez, csak állt némán, rendületlenül. Látták a szemében, hogy súlyos gondolatok emésztik. Egyszer csak megszólalt: „Voltam kint a fronton, még 1943-ban… Én ott orvosként olyan borzalmakat láttam, hogy arról inkább nem is beszélek senkinek… Fiam, megnyugodhatsz. Ez a te sebed itt semmiség azokhoz képest!” Csak ezután hajolt le a sebhez, hogy szakértelemmel ellássa azt. Józsi fájdalmai nemsokára enyhültek.

(Tükör Józsi bácsi története)

Erzsike és Pityu elhatározták, hogy összekötik az életüket. „Na, végre!” – sóhajtott fel Erzsi, miután Pityu szűkszavú és halkra fogott leánykérőt mondott. Nagy készülődés kezdődött, ahogy az Bakán mindig is szokásban volt. Sütöttek az asszonyok, a rokonság férfi tagjai a disznóölésről már eléggé kapatosan vonultak hazafelé, a finom borokat a demizsonokból átszívták a borosüvegekbe, a vőfély pedig már három héttel korábban hívogatta a vendégeket… Őt így többször is megkínálták pálinkával meg borral is – el is fogadta valahányszor.

Amikor pedig eljött az esküvő és a lagzi rozmaringos napja, a násznép a legszebb ruháját öltötte magára, érkeztek a vendégek az uzsonnára, a fejkendős asszonyok mosolyogtak, mert már előre tudták, mivel fog élcelődni férjük a vőlegény rovására. Aztán – a falatozást követő percekben – a vőfély tisztességesen elbúcsúztatta szüleitől a menyasszonyt és a vőlegényt. Volt is sírás rendesen, de hát miért is különbözzenek másoktól a bakaiak. A szív és a könny Bakán is ugyanaz.

Jó idő volt, nem kellett aggódni az eső miatt. Elöl ment Erzsike menyasszony a vőféllyel, utánuk Pityu, akibe a keresztanyja karolt bele, aztán sorban a násznép apraja és nagyja. Így ballagtak nagy boldogan.

Egyszer csak valamiféle zúgásra, dübörgésre lettek figyelmesek. Mintha megindult volna a föld, mintha ősi gonosz erők hánytak volna a felszínre egy egész vasbányát, mintha valakik ketté akarnák törni a boldogságot. És ez a dübörgés csak erősödött. A nászmenet megtorpant. A sorban ácsorgók többsége pedig nem a templom irányába, hanem inkább Bős felé vetette tekintetét.

A szocialista tábor által Pozsonyba parancsolt tankok érkeztek kelet felől. A nyári port felkavarva zúgtak el a lakodalmas menet mellett, amely ekkor már teljesen lehúzódott az út szélére, majdhogynem az árokba. Közben a harckocsik tornyaiból a katonák gőgösen tekintettek le az ifjú párra és mindenkire, aki félelemmel eltelve próbált nem rápillantani a megszállókra. Mert 1968 augusztusának egyik szombatja volt akkor éppen. Csehszlovákia elárulásának és megszállásának napja.

(Pityu vőlegény, azaz Bukovszky István elbeszélése nyomán)

Megjelent a Magyar7 2024/3.számában.