Vaddisznók nyomában Németszőgyénben
A vadászat úri passzió, tartja még ma is a közvélemény. Drága a fegyver, a ruházat, a tagdíj, esetleg a kutyatartás. Nem kis ráfordítást igényel, hogy valaki bakot lőjön. A vadászok azonban nem az anyagiak függvényében tekintenek a szenvedélyükre. Szerintük a vadászat filozófia, életforma – éppen ezért sokszor apáról fiúra száll.
Január első vasárnapján az egykori szövetkezet őrházánál gyülekeztek a németszőgyéni vadásztársaság tagjai, hogy puskavégre kapjanak néhány egyedet a vaddisznóállományból. A fotók kedvéért szerettem volna, hogy szerencsével járjanak, mégis az állatoknak szurkoltam. Van félnivalójuk, hiszen számolatlanul lövik ki őket mindenfelé az afrikai sertéspestis terjedésének megfékezésére. A vadászok legidősebbje, Halász Imi bá’ az erdőszélre ült le kisszékére.
– Az én időmben meg volt szabva, hogy az anyát nem szabad lelőni télen sem, mert akkor a süldő malacok csak ténferegnek, nehezebben élik át a tél megpróbáltatásait. De hát a pestis… Mi azonban szoktunk erre ügyelni – morfondírozott. Már akkor tudtam, hogy ő biztos nem lesz a sikeres lövők között.
Először egy erdőben végződő bozótost fésültek át a hajtók.
Füttyögtek, kurjongattak. Mi az egyik vadásszal a bokros rész szélén mentünk, arra számítva, kicsörtetnek a megriasztott állatok. Ám se vadmalacok, de még róka, nyúl, fácán sem jött. A környéken élő héják se köröztek a mező felett. Nagyon ügyeltem, hogy mindig a vadász mögött legyek, mert úgy biztonságos. Eszembe jutott az a tíz évvel ezelőtti vadászat, amikor ugyanígy a vadász mögött bandukoltam, és hangos ágrecsegés közepette kirontott az erdőből egy kapitális vadkan. A vadász lőtt, és azt éreztem, hogy valami koppan a fejemen. Kiderült, hogy az előttünk levő beton szőlőoszlopot találta el, és annak egy lepattanó darabja vágott fejbe. A disznó akkor a betonoszlopnak köszönhette a megmenekülését. Ilyen a vadászszerencse, mosolyogtam magamban.
A bozótos átfésülése mindössze egy idei süldő malacka elejtését eredményezte. A vadászat további részében a Nallász erdőrészhez kellett átmennünk. Útközben a vadásztársaság elnökével, Volter Péterrel beszélgettem, aki elmondta, őzes vadászterületük van, a disznó és a szarvas csak váltóvadként jelenik meg a körzetben, mivel kevés az összefüggő erdő. A nagyüzemi mezőgazdaság pedig majdhogynem felszámolta az apróvadat. A nyúl szinte már kihalt a területen. Ám lassan beszivárognak olyan fajok, amelyeknek eddig itt a színét se látták: a gímszarvas, a dámvad és a muflon. Lassan ideér az aranysakál is, amelyet egyre gyakrabban látnak a Komáromi járásban. Közben elmagyarázta, hogy a vadászoknak kellő számú kutya tartása is kötelező a meglőtt vad megkeresésére.
Egy fa mögött lapulva vártuk, hogy a megugrasztott vad felénk rohanjon.
Šlachta Vladimír vadászgazdával várakoztam. Az én kezemben kamera, nyakamban fényképezőgép, az övében golyós puska. Sokáig nem történt semmi. Vagy mégis. Egy őz sétált be az erdőbe, és egyenesen felénk tartott. Szerencséjére aznap csak vaddisznók voltak puskavégen. Teljesen nyugodt volt, valahogy fel sem tűnt neki a fa mögül is kivilágló reflexes, narancssárga mellényünk.
Volt időnk megfigyelni az erdő minden rezdülését, a madarak csiripelését, az avar halk zizegését, a szél kóborlását a kopasz ágak közt. Feszülő idegekkel egyre csak vártunk.
Úgy negyven perc után lövés csattant, majd visítás verte fel az erdő csendjét. Egy kismalacot talált el valamelyik vadász. Erre a többi irányt változtatott, és egyenesen felénk rohantak. A konda egy pillanatra megállt, a vadászgazda hagyta elmenni az anyát, és egy idei vadkan kapott halálos lövést. Ezt akkor még nem tudtuk, mert mind az öt felbukkant disznó szélsebesen elvágtatott mellettünk. A megsebzett felnőtt állatot úgy kétszáz méterre találták meg összerogyva, élettelenül a keresésére indult vadászok.
A vadászat végeztével öt vadmalacot tehettek a vadásztársaság tagjai a fenyőágakból rakott négyzet közepére, így adva meg nekik a végtisztességet. Az ősi rituálé szerint minden vadra ágacska is került, amelynek egyik ágát az a vadász tűzhette a kalapja mellé, aki az állatot elejtette.
A vadászok egytől egyig állítják, hogy a vadászat csak hab a tortán. Elsődleges feladatuk óvni a vad élőhelyét, gondoskodni a betegségek megelőzéséről, ellenőrizni, hogy nem garázdálkodnak-e kóbor ebek vagy esetleg vadorzók a területen, nem rak-e le valaki illegálisan szemetet.
A vadászó emberek többségét a természet és a benne rejlő egyensúly tisztelete jellemzi.
