Újraszentelt izsapi harangok
Az izsapi Vörös László kőművesmesterben mindig az alkotás és az önkifejezés vágya motoszkált. A közigazgatásilag Nagymegyerhez tartozó községben nem egy szakrális emlékmű fűződik nevéhez közvetett vagy közvetlen módon. Igazán nagy fába viszont akkor vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy felújítja az eredetileg fából készült, majd a szocializmus éveiben vas konstrukciót kapott harangtornyot, amelynek tornyában két kisebb, Dosztál Jakab komáromi harangöntő mester által 1924-ben öntött harang lakik.
Az 1600-as évek előtt már állt a faluban egy templom, Szent Kelemen temploma, amit a török feldúlt, s amelynek a temetődombon a mai napig megvannak az alapjai. Ezért kapta az épülő haragtorony is Szent Kelemenről a nevét, és nem véletlen, hogy az újraszentelés november 23-ra, Szent Kelemen pápa emléknapjára esett. László, aki a munka oroszlánrészének elvégzése mellett a kezdeményezés motorja is egyben, pénzt és energiát nem kímélve vágott neki a feladatnak. Ennek eredményeként az új harangtorony lényegében már áll, csak a végső munkálatok, a vakolás és a külső kialakítása várat magára. A sikerhez azonban mások önzetlen anyagi, műszaki és jogi segítsége is kellett.
A harangokat a neves napon a Magyar Nemzetőrség Török István Győr–Moson–Sopron Vármegyei Szövetségének – amelynek Vörös László is a tagja – képviselői vitték be a nagymegyeri Szent Miklós-templomba, hogy Gál Péter atya újraszentelhesse.
– A harang a templom szíve, amely hanggá válik. A harang emberi szóval nem beszél, de mégis üzen. Nem prédikál, de mégis tanít. Nem magyaráz, de mégis megérinti a lelket. Ezért szenteli meg az egyház a harangokat. Nem puszta hagyomány ez. Nem egy tárgy egyszerű megáldása, hanem egyfajta küldetés átadása. A harang az egyház egyik legősibb prédikátora, hiszen a hangja ott van falvainkban, városainkban akkor is, amikor abban az egyházközségben még a pap sincs jelen, vagy amikor a templom ajtaja éppenséggel zárva van. De a harang hangját ott is hallani lehet, ahol már az emberi szívek is bezárkóztak, becsukódtak. A harang figyelmeztet bennünket a mulandóságra. Vigasztal a gyászban és felemeli a szívet a szürke hétköznapok gondja-baja fölött. Amikor újraszenteljük a harangokat, valójában azt kérjük, hogy a hangjuk legyen áldás családjainkra, legyen védelem a kísértésekben, legyen a béke hangja hazánkban és megtérésre bíró szó az utcánkban, falvainkban és városainkban – mondta az ünnepi szentmisén Gál Péter atya, hozzátéve, hogy a harang az emberek lelki megújulására is hív, hiszen a világ tele van mesterséges zajjal. Éppen ezért fontos a harang, mert Krisztus hatalmát és dicsőségét hirdeti – mondta a plébános, aki a szakrális aktus előtt azt is megjegyezte, hogy egy évvel ezelőtt pontosan ezen a napon, november 23-án áldották meg azt a földdarabot, azt a telket, ahol ma már láthatjuk a harangtornyot.
– Arra szeretnék mindenkit buzdítani, kérni, hogy vegyük úgy azt a harangtornyot, mint a sajátunkat, mint az egyházközség sajátját. Bízzunk benne, hogy jövőre az ünnepélyes megáldására emlékezhetünk, ami valóban az egész közösség, de akár az egész régió ünnepe is lesz. Elárulhatom – bár még nem kaptunk választ –, hogy ha a Jóisten megadja nekünk a kegyelmet, akkor a Szentatya, XIV. Leó pápa nagykövete, Nicola Girasoli nuncius fogja megáldani a harangtornyot. Őt hívtuk meg erre a szolgálatra. Minden egyes szentmisében említjük a pápa nevét, minden egyes szentmisében imádkozunk a pápáért. Ez mégis olyan különös esemény lenne, amikor már nemcsak emlegetjük a Szentatyát, hanem itt lenne közöttünk az ő nagykövete is.
Megjelent a Magyar7 2025/49.számában.
