Úgy gyógyítunk, hogy a beteg nem tud róla

Hogyan néz ki egy aneszteziológus-intenzivista átlagosnak mondható munkanapja, s egyáltalán mi az aneszteziológus dolga?

Az átlagember számára, már aki tudja, hogy ilyen szakma egyáltalán létezik, ez maga az altatóorvos. Ez persze nem fejezi ki pontosan, mi is az a sok-sok különféle dolog, amit csinálunk. Sok olyan beteggel találkoztam, aki értetlenül nézett rám, miután a műtőben bemutatkoztam, s elmondtam, hogy én vagyok az altatóorvosa. Nem értették, hogy miért van rám szükség. Azt gondolták, hogy majd valaki, mondjuk egy ápoló biztosan hoz nekik egy tablettát, amitől majd könnyen elalszanak. Sok esetben hiába is magyarázom el a betegeknek, hogy mi minden történik velük az altatás által, a folyamat ezen része nem igazán érdekli őket.

Egy átlagos munkanap többféleképpen nézhet ki. 6:50-kor már a kórház üléstermében tartózkodom, ahol a klinika vezetőjével és a kollégáimmal konzultálunk az összes betegről, akit aznap altatni fogunk. A főnököm elmondja a műtők beosztását: egy műtő, egy aneszteziológus. Ezután az előző napon szolgálatot végző három ügyeletes beszámol róla, hogy az intenzív terápiás osztályunkon hogyan változott a betegek állapota. Az ügyeletesek elmondják, hogy a szolgálatuk ideje alatt hány beteget altattak, mennyi akut beteget vettek fel az osztályra, hány konzíliumon vettek részt, de szólnak arról is, hogy a kivizsgálás előtt szükség-e volt egy-egy beteg szedálására, és hogy történt-e haláleset. A napomat a műtőben, az aneszteziológiai szakrendelőben vagy az intenzív terápiás osztályon töltöm, ahol a kollégáimmal közösen a betegeink gyógyításán dolgozom, ide értve sok más mellett a kivizsgálásukat, az eredmények értékelését és a kontroll röntgen- és a CT-intézést.

Ha nappalos vagyok, akkor 15 órakor végzek, ha azonban ügyelek, akkor csak másnap reggel 8 óra körül indulhatok haza. 24 órás szolgálataink vannak, így többnyire kizárólag alvásra vágyom, amikor hullafáradtan hazaérek…

Sok kezdő orvos úgy gondolhatja, hogy az egyetem után frissen vasalt köpenyben, kellemes környezetben, mindig mosolygós páciensekkel lesz körülvéve. Az ön számára mikor tudatosult, hogy ez nem így van? Az egyetemi képzés idején tesznek a tanárok arról, hogy a hallgatók megismerjék az ország valós egészségügyi helyzetét, annak minden hátrányával és negatívumával együtt?

Az egyetem évei alatt nem igazán tudtuk, hogy ténylegesen mibe vágtuk a fejszénket.

Az iskola főleg az elméleti tudást akarta nekünk átadni, s hogy mi vár ránk később, arra nem igazán készítettek fel bennünket.

Meg kellett tanulnunk beszélni a betegekkel, kivizsgálni őket, olyan kérdéseket feltenni nekik, amik előre viszik a helyes diagnózis felállítását. Tanáraink nyugodt, mosolygós betegekkel láttak el minket, akik – miután a kórházban unatkoztak – szerettek velünk kommunikálni, ami pedig a legfontosabb, együttműködőek voltak. Ebből az ideális környezetből történő kikerülés után aztán én is szembe találtam magam a valósággal.

A beteg sokszor nem szeretné, hogy megvizsgáljuk, ellenáll, vagy éppen fontos információkat hallgat el, esetenként alkohol vagy kábítószer hatása alatt áll, nem ritkán agresszív is. Olyanok is akadnak, akik azzal fenyegetnek, hogy amennyiben nem hagyom őket békét, beperelnek.

Azt sem gondoltam volna, hogy ennyire kevesen fogják értékelni, hogy mennyit dolgozunk a betegeinkért, s jót szót is csak nagyon ritkán kapunk. Néhány hónap után végül kitisztult a kép, hogy igazából milyen nehéz pályát is választottam.

Az orvosok társadalom általi megítélése valóban nem helyénvaló. Hogyan lehetne ezen változtatni? Egyáltalán fel lehet venni a harcot dr. Google-val? Miként nyerhetnék vissza az orvosok a páciensek bizalmát?

A betegek sok esetben úgy érzik, hogy az internet jogosulttá teszi őket arra, hogy kész diagnózissal álljanak elénk, s valójában ők kérik a terápiát. Amíg ez a digitális világ ennyi információt ont magából, amíg a televízió és a számítógép előtt ülő beteg a több száz diagnózis között böngészve talál magának egy számára rokonszenveset, addig semmi esély nincs arra, hogy jobban megbecsüljenek. Aggasztó továbbá az a tény is, hogy egyre több, magát gyógyítónak valló, gyógyfüvekkel, gyógyító kövekkel, kártyavetéssel orvosló individuum kínálja szolgálatait. A betegek rájuk találnak, s az ingyenes egészségügyi ellátás helyett vagyonokat fizetnek ki az ilyen csalóknak. Sokszor csak akkor kérnek tőlünk segítséget, amikor már hatalmas a baj, s már mi sem tudunk segíteni. Van továbbá néhány olyan ügyvéd, aki gyorsan szeretne sok pénzhez jutni, így szándékosan uszítja ellenünk a betegeket és a hozzátartozóikat, akik elégedetlenség címszó alatt beperelnek bennünket, és kártérítés gyanánt hatalmas összegeket remélnek, amelyekből adott esetben az ügyvédnek is szép summa jut. Egy ilyen felgyorsult és helyenként romlott világban, ennyi rosszakaróval, ilyen technikai lehetőségekkel nem lehet dr. Google ellen harcolni, s attól tartok, hogy ez egyre csak rosszabb lesz.

Közben pedig a betegek is változtak; türelmetlenek, mindent azonnal akarnak. Fenyegetőznek, s nem értik, hogy mi is csak emberek vagyunk – szuperképességek nélkül.

Minket, aneszteziológusokat azért sem fognak soha értékelni, mert mi úgy gyógyítunk, úgy teszünk jót a beteggel, hogy nem is tud róla. Egyszerűen nem emlékszik, hiszen amikor felébred, már minden rendben van; nem tudja, milyen komplikációk léptek fel, milyen harcok által tartottuk őt életben. Ha szembesítjük őt ezzel, nem ez iránt érdeklődik, hanem például a műtéti seben található öltések számáról.

Egy aneszteziológus valójában mennyire kerül személyes kapcsolatba a páciensekkel…

Minden beteg egy kötelező aneszteziológiai kivizsgáláson esik át a műtét előtt. Minden fontos dolgot megkérdezünk az egészségét illetően, így például rákérdezünk az előző altatások alatti esetleges komplikációkra, vagy a gyógyszer- és ételallergiára. A férfi betegeknek elmondjuk, hogy a műtét előtt meg kell borotválkozniuk, hogy a légutak biztosításakor ne legyen probléma; a nők figyelmét arra hívjuk fel, hogy ékszerek és smink nélkül kell érkezniük, műkörmök nélkül. A páciensek többnyire még ezután sem értik, hogy a sebész és az aneszteziológus egyenértékű társ, mindegyikünk másról gondoskodik. A műtét utáni ébredést követően még néhány órán át monitorozzuk a betegek helyzetét, fájdalomcsillapítókat adunk, figyelünk a légzésre és a szívműködésre. Sokszor még ekkor sem értik, hogy milyen szerepet játszottunk az életükben. Ilyenkor ez a három kérdés a legfontosabb: Ki operált? Mennyi ideig tartott? Mikor mehetek haza? Az a tény, hogy ép elmével, neurológiai probléma nélkül, mozgó végtagokkal, ép hangszálakkal és fogakkal, spontán lélegezve, belső szervek károsodása nélkül ébrednek fel, számukra teljesen természetes, s említésre sem méltó.

Felidézne egy-két emlékezetes esetet, amikor nem várt komplikáció merült fel, s úgy kellett menteni a menthetőt?

Minden eset más, rengeteg különféle helyzetet kell tudnunk megoldani. Emlékszem egy nyolc hónapos kisfiúra, akit a szülei este hoztak be a kórházba. Leesett a pelenkázó asztalról, betörött a koponyája és bevérzett az agya. Otthon órákat vesztegettek el, mert nem jöttek be azonnal. Nem volt idő őt a pozsonyi gyermekkórházba küldeni agyműtétre. Mi, akik csak felnőtteket gyógyítunk, választás nélkül kellett, hogy megoldjuk a feladott leckét, és gyermekfelszerelés híján kellett megmentenünk az életét.

Gyakran fordul elő, hogy – főleg különféle baleseteknél, öngyilkossági kísérleteknél – nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Azt látjuk, hogy a mentős nagyon válságos állapotban hozza be a beteget, de nem tudjuk, hogy az elkövetkező másodpercek mit hoznak, mennyire romlik vagy javul az állapota…

Az egyetemi évek alatt kaptak valamilyen pszichológiai képzést arra vonatkozóan, hogy hogyan dolgozzák fel lelkileg ezeket a helyzeteket? Amikor az intenzivista szembesül magával a halállal vagy egy-egy nehéz emberi sorssal, mennyire, milyen módon befolyásolja az a lelki világát, a személyiségének fejlődését? Hiszen ha meg is hal egy beteg a kezei között, másnap ugyanúgy be kell menni dolgozni…

Az orvosi pszichológián és az onkológián beszélgettünk a halálról; szó volt róla, hogy miként kellene a betegekkel és a hozzátartozókkal közölni, hogy közel a vég. Más azonban ezt könyvben olvasni, mint az, amikor személyesen kell elmondanom a hozzátartozóknak, hogy a szerettük nincs többé. Nem kellemes nézni a fájdalmat, a könnyeket, a veszteséget. Mivel én is vesztettem el hozzám nagyon közel álló családtagot, tudom, hogy mit élhet át az, akivel ezt közlik; viszont

nem sírhatok a betegekkel, ez nagyon hamar felemésztene. Nem tekinthetem a beteget a saját halottamnak; megértőnek kell lenni, de a saját lelki egészségem érdekében nem szabad nagyon közel engednem őket a szívemhez.

A hozzátartozók minden kérdésére válaszolunk, hogy legalább ennyivel megkönnyítsük a szörnyű hír feldolgozását. Mi, akik ennyi szörnyűséget látunk nap mint nap, kicsit meg is szokjuk a látványt, persze mindig akadnak esetek, amik időről időre minket is meg tudnak lepni...

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/40. számában.