Több mint útvonal – kapocs emberek között
Sárosi Attila helytörténész, az Esztergom Anno oldal alapítója és működtetője immár hatodik éve vezeti azokat a sétákat, amelyek középpontjában a Mária Valéria híd áll. Legközelebb október 11-én, a felújított híd átadásának évfordulóján lehet csatlakozni hozzá. Vele idézzük fel az Esztergomot és Párkányt összekötő híd, valamint a dunai átkelések történetét a római kortól napjainkig.

A római korban itt húzódott Pannónia provincia határvonala. Solva (Esztergom) és Anavum (Párkány) között hajókkal, csónakokkal és dereglyékkel lehetett átkelni a Dunán. Esztergom egyik legsúlyosabb pusztulását is a Duna jegén kialakult természetes híd idézte elő. 1242 februárjában a tatár seregek Párkány térségében gyülekeztek, mire a magyarok megpróbálták feltörni a jeget, hogy megakadályozzák az átkelést. A tatárok azonban visszavonulást színleltek, a folyó újra befagyott, és könnyedén átkeltek rajta, majd feldúlták a várost. A 13. században, II. Endre idején az átkelésért már vámot kellett fizetni, amely az esztergomi érseket illette. Ez a kiváltság 1895-ig fennmaradt, amikor Vaszary Kolos érsek végleg lemondott róla.
A következő állandó megoldást az a lengőkomp jelentette, amelyet 1762-ben Barkóczi Ferenc érsek létesített. A hét ladikra épített úszóstéget egy négyszáz méteres lánccal horgonyozták le a folyó közepén. A szerkezet a Duna sodrását használta ki, és egyetlen lapát elfordításával könnyedén siklott egyik partról a másikra. Ez a találékony megoldás 1842-ig szolgálta az átkelést, amikor Kopács József érsek állandó hajóhidat építtetett. A hajóhíd azonban a növekvő hajóforgalom miatt egyre kevésbé bizonyult elégségesnek, így hamarosan új, korszerű megoldás után néztek.
Pozsony és Komárom példáját követve Esztergomban is vashíd építésébe fogtak. A tervezést a vágsellyei születésű Feketeházy János mérnökre bízták, akinek a nevéhez számos híres híd tervezése kötődik. A híd eredeti tervei vasútvonalat is tartalmaztak, hogy közvetlen összeköttetést biztosítsanak a párkányi vasútállomással.
Eleinte nem volt neve a hídnak. 1894-ben a közlekedési miniszter Ferenc Józsefhez fordult engedélykérésért, hogy a hidat leányáról, Mária Valéria hercegnőről nevezhessék el. A névválasztásban széles körű egyetértés mutatkozott: a magyar neveltetésű hercegnő sokak szemében „a kiegyezés gyermekének” számított. Később, az újjáépítéskor felmerült a „Barátság híd” elnevezés is, de végül mindenki örömére megmaradt a történelmi név.
Az avató küldöttség 1895. szeptember 28-án reggel kilenckor érkezett meg a Párkány–Nána vasútállomásra, ahonnan konflisokkal hajtattak a hajóhídhoz. Innen csavargőzössel keltek át a túlpartra, ahol tizenegy órakor elkezdődött a ceremónia. Vaszary Kolos érsek felszentelte az új hidat, majd a közlekedési miniszter ünnepélyesen átadta a forgalomnak. Aznap éjfélig elengedték a hídpénzt, vagyis a bárcát. A kocsisok néha túl gyorsan hajtottak át, hogy elkerüljék a fizetést, ezért figyelmeztető táblát helyeztek ki: „Lassan hajts!”. A hídpénz szedése 1919-ig volt érvényben. Az eredeti esztergomi bárca háromszög alakú volt.
A Bécs–Pozsony–Érsekújvár–Párkány–Budapest vasút és a híd megépítése hatalmas fejlődést hozott Párkánynak. Az első világháború után azonban a csehszlovák légionáriusok megszállták a hídfőt, és 1919. július 22-én – feltehetően véletlenül – felrobbantották az aláaknázott hidat. Az első szelvény a Dunába zuhant, megbénítva a forgalmat. Ezután ideiglenesen áthidalták a sérült részt, így legalább gyalogosan át lehetett kelni rajta, 1927 májusában, a helyreállítást követően pedig már a gépjárműforgalom is újraindulhatott.
Az első bécsi döntés után, 1938. november 6-án Esztergomból katonai menet vonult át Párkányba, ünnepelve a város visszatérését az anyaországba. A híd azonban – nem sokkal később – ismét szomorú sorsra jutott. A második világháború frontvonala a térséget is elérte és 1944. december 26-án (karácsonyi „ajándékként”) a visszavonuló német hadsereg másodszor is felrobbantotta, ekkor már három szelvény omlott a folyóba. Korábban a szovjetek is bombázták a hidat, de nem sikerült eltalálniuk.
2001 nyarán beemelték a középső hídelemet. Sokan szabadságot vettek ki, hogy élőben láthassák a két part összekapcsolását. Rengetegen gyűltek össze a folyó partján, az idősebbek közül sokan könnyeikkel küszködve figyelték, ahogy a híd újra eggyé válik, és 2001. október 11-én ünnepélyesen is felavatták. Abban az évben a Simon-Júda-napi vásárt a hídátadás miatt el kellett halasztani, ám a két hét csúszás azt jelentette, hogy már a hídon átkelve Magyarországról is jöhettek látogatók.
Fontos megemlíteni, hogy az újjáépítés során a Mária Valéria híd pilléreit megmagasították, ami az 1980-as években tervezett nagymarosi vízlépcső miatt látszott szükségszerűnek. Így az új szerkezet sokkal íveltebb formát kapott. A pillérek gránitból készültek, a felső részt süttői mészkővel borították. Az új hídon a vámvizsgálati pont a szlovák oldalra került.
A Mária Valéria híd története jól mutatja, hogy az Esztergom és Párkány közötti kapcsolat sosem volt pusztán műszaki kérdés. A Duna két partja között évszázadok óta zajlik a forgalom, a kereskedés, miközben háborúk és békeidők, pusztítás és újjászületés váltották egymást. A híd ma nemcsak közlekedési útvonal, hanem szimbólum is, a két város, a két ország és közös történelmünk élő kapcsolódási pontja.
