Tegnap helyezték örök nyugalomra Gombík Róbert szentpéteri plébánost, a Charta´77 első magyar aláíróját

43 éve ő volt az első csehszlovákiai magyar, aki aláírta a Charta´77 polgárjogi nyilatkozatot, melyben az aláírók az alapvető emberi jogok betartását követelték a csehszlovák kommunista rezsimtől.

Bár Róbert atya családunk rokona, chartás kötődéséről csak jó pár évvel a nyilatkozat aláírása után szereztem tudomást. Mindig lelkesen beszélt ezekben a körökben megismert barátairól, elhalmozott szamizdat irodalommal, Karel Kryl és mások rendszerellenes dalait kívülről fújtam. Hatására kezdtem komolyabban érdeklődni a vallás és a közélet iránt.

Amikor a chartáról a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádiókból tudomást szerzett, tudta most jött el az idő, hogy hitből, meggyőződésből kiálljon egy jobb, szabadabb világért. A Szlovák Televízióban bőszen támadták a nyilatkozatot, de valószínűleg szerkesztői hibából megjelent a képernyőn Pavel Kohout, a charta egyik kapcsolattartójának címe. Onnantól egy percig se habozott. Marián Zajíček paptestvérével együtt /aki el is jött a temetésére/ még az esti mise végeztével elindultak Prágába.

Kohout fogadta is őket és azt a feladatot kapták, másolják, terjesszék a dokumentumot. Éjszakákon át gépelték a kilencoldalas szöveget, még a hívek is besegítettek, 1977 novemberében pedig ők is aláírták a nyilatkozatot. Főleg a paptársakat szólították meg, támogassák a kezdeményezést, valamint Július Gábriš nagyszombati püspököt, mert tudták, a püspök szava nagy hatással van a hívő népre. Ám ahogy várható volt, nála nem jártak sikerrel. Ajánlották neki a chartások, vegye fel a kapcsolatot Duray Miklóssal, de addigra már annyi ajtó bezárult előtte, hogy nem mert elmenni hozzá.

Bár a hatalom emberei gyanakodtak a két pap „rendszerellenes tevékenységére”, semmi konkrétumot nem tudtak addig, amíg egyik feljebbvaló paptársuk fel nem jelentette őket. Ekkor házkutatás, négy napos vallatás és fogva tartás következett, de végül mindkettejüket elengedték. Olybá tűnt, nem akartak a katolikus papokból mártírt csinálni.

Persze a megtorlás csak ezután következett.

A kihallgatások, házkutatások, 24 órás megfigyelések napirenden voltak, végül az állami hatóság 1978. szeptember 15-én bevonta Róbert atya papi működési engedélyét. Több paptársa félelemből elfordult tőle, Gábriš püspök még kertésznek se alkalmazta. Sokszor hosszú ideig nem volt munkája. A szenci magyar hívek összegyűjtöttek a túléléséhez hétezer koronát. Raktári segédmunkás lett, később fűtő a dénesdi gyermekkórházban.

A száműzetésben is pap maradt!

Misét minden nap végzett. Egyszer az alkony egy erdőszéli tisztáson érte másodmagával. Egy kivágott fa rönkjét használva oltárnak, mutatta be a legszentebb áldozatott, amikor lassan köréjük gyűltek az állatok a nyuszi, a fácán és az őzek. Szinte káprázatnak tűnt, de társa is ugyanezt látta. Elmondása szerint volt ezekben az években valami felemelő, a jó ügyért szenvedés szépsége.

Ekkortájt vette fel a földalatti egyházi mozgalommal a kapcsolatot, ahol többek között együtt dolgozott Sylvester Krčméryvel és František Mikloškóval, a fiatalokkal kirándulni jártak, lelkigyakorlatokat tartott nekik.

Hét évig tartott a kegyvesztett állapot.

Sokan tartották tőle a távolságot, de azért akadtak, akik segítették visszatérését hivatásába. Gyakran emlegette hálatelt szívvel Bartal Károly későbbi jászóvári apát és Burián László esperes, Laci bácsi nevét. Laci bácsi érdeme az is, hogy visszakapta működési engedélyét és az ő káplánjaként kezdhette újra papi pályáját Párkányban. A későbbiekben szolgált Kisgyarmaton, Zsigárdon, Királyrévben, majd legutoljára Szentpéteren.

Temetésén méltatták munkásságát Zsigárd, Királyrév és Szentpéter elöljárói, kiemelve, hogy nemcsak a hívek, de más vallásúak és nemhívők is mindenütt a szívükbe zárták az Istenért, közért, nemzetért mindig tettre kész lelkiatyát. Az emberi gyöngeségek iránt is végtelenül türelmes volt, hiszen ő maga is megtapasztalt jót-rosszat, bizalmat és megkísértést, barátságot-elhagyatottságot, de több vargabetű után is kitartott a krisztusi úton.