Tanár úr, isten vele!
Megint kevesebbek lettünk. Elmúlt egy virág a felvidéki magyarság bokrétáján. Elment egy jó ember. Egy kiváló pedagógus. Egy kíváncsi történész. Kovács László tanár úr halálhíre úgy csapott belénk, mint a villám. Tudtuk, hogy nagybeteg, de nem engedtük közel magunkhoz elmúlása gondolatát.
Ha stílszerű volnék, most valamelyik gyönyörű versből idéznék, hisz magyar és történelem szakos tanár volt. Méghozzá a legjavából! De valahogy csak egyetlenegy rövid idézet kívánkozik ide, „milliók közt az egyetlenegy”. Ilyen volt ő. Ha szabad nagy szavakat használni, magvető, fáklyavivő. Olyan pedagógus, akinek szavait ittuk, haladó gondolataira ki voltunk éhezve. Akinek óráin nemcsak tudásban gyarapodtunk, de leckét kaptunk abból is, milyen jó magyarnak lenni.
Nagyjából egyszerre kerültünk a somorjai magyar gimnáziumba. Én diákként, forrongó kamaszként, ő tanítani jött. Habár nekem csak földrajzot oktatott, de rögtön az első óráin napnál is világosabbá vált, jóval többet kapunk tőle puszta térképismeretnél. Ha volt is tanterv, biztos nem aszerint haladtunk, mert mindig szóba kerültek fontosabb dolgok is. Az átkos rendszer utolsó éveiben nyitogatta szemünket és elménket az újra. Arra, hogyan lehet másként. Mintha csak sejtette volna, mi leszünk a rendszerváltó nemzedék. Gondolkodni is tanított, ami azért, lássuk be, abban a korszakban nem volt veszélytelen vállalkozás.
Mint a lágy tavaszi fuvallat. Olybá tűnik nekem, így közel negyven év távlatából, mikor belépett az osztályba.
Sőt. Emlékszem, egyszer azt mondta, hármasnál rosszabb osztályzatot nem is ad, mert olyan diák, aki semmit sem tud, nincs. Hátradőlhettünk hát az óráin és hallgathattuk, elemezgethettük szavait, kereshettük bennük a lényeget, a mondanivalót. Túlzás nélkül állíthatom, rajongva szerettük. Mert Kovács „tanbá” olyan ember volt. Szerettük és tiszteltük. Ebben a sorrendben.
A tanárból később, a rendszerváltás után igazgató lett, amin senki sem csodálkozott. Annyira testhezálló volt számára ez a szerepkör. Jött új időknek új dalaival… Meg is fizetett érte. De sosem volt az a feladós fajta. Minden szavából, tettéből kiviláglott, imádja szülőföldjét, a Csallóközt. Nem véletlenül kutatta a múltat. Tudta, hogy annak ismerete segítheti a jövő építését. Kellett a bizonyíték, hogy mi, magyarok nemcsak úgy „idecsöppentünk”, hanem bizony jó régóta itt vagyunk. És még sokáig itt leszünk. Ezt a tudást terjesztette is, előadásokon, konferenciákon, nyugdíjas éveiben is.
A MAGYAR7-ben kezdetektől publikált, értékes cikkek tucatjaival gazdagította lapunk tartalmát.
Érdemeit, a felvidéki magyarság felvirágoztatása érdekében végzett tevékenységét hosszan lehetne sorolni. De ez itt most egy erősen szubjektív visszaemlékezés valakire, aki mostantól már csak a szívünkben és emlékeinkben él tovább.
Kovács tanár úr is csatlakozott a somorjai magyar gimnázium égi tanári karához. Lassan elmegy mindenki, aki egykor tanított bennünket. Akik az alma mater szellemiségét adták. Akik nem középiskolás fokon tanítottak… Vállalva akár a meghurcoltatást, a lefokozást is.
Kovács „tanbával”, Laci bácsival valahányszor összefutottam később, kellemesen elcsevegtünk, őszintén örült volt diákjai sikereinek. Talán igazolva látta, nem hiába tanított és nevelt bennünket.
Az elvetett magból életerős fákká cseperedtünk. Hiányát most még nehéz elfogadni, hisz előttem fürge, energiával teli, mosolygós fiatalemberként jelenik meg, aki él-hal a diákokért, minden kérdésre szívesen válaszol és kíváncsi a véleményünkre. Örökifjú maradt. Lélekben egészen biztosan. Sosem feledjük. Az örök világosság fényeskedjék neki!
Megjelent a Magyar7 2024/29. számában.
