Találkozásom egy vándor hajléktalannal

Kiléptem az ajtón, 2-3 mély lélegzetet vettem az éles téli szélből, amivel le is cseréltem tüdőm pólusaiból az áporodott levegőt. Majd siettem a konyhába és rutinos mozdulatokkal készítettem el az elengedhetetlen kávét, amit azonnal le is kortyoltam. Utána már húzgáltam magamra a 2-3 órás lesvadászatra alkalmas téli gúnyát. A távcsövet a kabát alá nyakba akasztottam, felkaptam régi fegyveremet, és néhány perc múlva már a fagyos mezei úton zörgölődtek autóm kerekei a kiszemelt magasles irányába.

A magasles létrafokai és padlódeszkái meg-megpattantak a száraz kemény hidegben bosszúságomra. Fenekem alá tettem párnává hajtogatott pokrócomat, csőre töltöttem fegyveremet és mélyet sóhajtottam. Felnéztem a csillagos égre, jobbra-balra dőltem, hogy most nyikkanjon a les, ha akar, ne pedig akkor, amikor a róka már a közelben lenne és gyanút fogna. Az orromra ráhúztam kicsit a sálat, hogy kíméljem torkomat a száraz hideg levegőtől, nyakam behúztam a gallér alá és behunytam szemeimet. Legalább háromnegyed óra kell, hogy lassan pirkadjon és színe kezdjen lenni a természetnek.

Még a szarvasok sem mutatkoztak a téli vetéseken, vagy már kora reggel elhúzódtak az erdő takarásába a kíméletlen szél elől. Távcsövemmel hiába pásztáztam a környéket, nemhogy rókát, de egyéb vadat sem láttam, pár őzön kívül, amelyek a közeli etetőhelyen szedegettek. Hát ez nem vadászatra alkalmas idő. De otthon se tudok maradni. Kell ez a hosszabb-rövidebb reggeli nézelődés, területjárás. Meg a puska elé is kerül néha róka vagy egyéb káros vad.

A Szádellői-völgy irányába tekintve mintha villant volna valami a Péterháza alatt. Távcsövemmel kémlelve észrevettem, hogy tőlem úgy 3 kilométerre a vasút alatti szántáson mozog valami, majd újra villanást látok mellette. Élesebb képre állítva a távcsövet mozgó emberi alakra lettem figyelmes, aki előtt néha fel-fellobban a tűz. Hát ez meg mi lehet? Kinek van ugyan kedve ebben az ítéletidőben tüzeskedni a szántáson. No meg mi tud ott égni?

Még egyszer végignéztem a tájon, kinyújtottam elgémberedett lábaimat és lemásztam a lesről. Autóba ültem és a kémlelt helyszín felé igyekeztem. A főútról letérve már szabad szemmel is láttam egy alakot a távolabbi villanyoszlop mellett mozogni.

Megközelítettem, amennyire csak a mezei út engedte, becsuktam autómat, puskámat vállra kaptam és a mélyszántás megfagyott göröngyein feléje ballagtam, figyelve mozdulatait, aki viszont teljes együgyűséggel rendezgette holmiját. Jó napot ! – kiáltottam rá néhány méteres közelségből, mire ő csak felém fordult és nem törődöttséggel végigmért. Dobrý deň! – köszöntem ismételten, mire hasonló választ kaptam. Aha – szóval szlovák, vagy cseh az illető – majd szlovákul kérdezősködtem felőle.

Mit csinál itt, ebben a kegyetlen téli szélben, amikor az autóm kinti hőmérője is mínusz 11 fokot mutat !?

Hát, csak itt éjszakáztam – mondta csendesen, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon.

Körülnéztem – hát nem talált magának jobb , szélvédettebb helyet, vagy emberközelséget, ahol tető alá is engednék?

Nem szeretem az embereket magam körül. Csak faggatnak, segíteni nemigen szoktak, meg nem is vagyok ráutalva. Aztán lottyintott a műanyag dobozából keveset a kartondoboz darabjára a földön és meggyújtotta, mire az lángra kapott, majd elgémberedett kezeit melengette mellette nem nagy eredménnyel, mert az erős szél hamar eloltotta a tüzet. Összeszedte megmaradt tüzelőjét, szakadt táskáiba rakta és felállt. Láttam, hogy az átvirrasztott éjszaka után folytatni akarja útját valamerre. Néztünk egymásra, éreztem, hogy ha nem szólok, hátat fordít és otthagy.

Ember! – hát meg fog fagyni, ha így folytatja!  Nincs megfázva?!

Megvagyok – volt így már máskor is, aztán elmúlik.

Ha rosszul van, hogyan fordul segítségért?  Pénze van?

Van 15 euróm. Meg mobilom is, igaz, le van merülve, meg a kredit is a végét járja. Adjon érte valamit, én úgyse sok hasznát veszem. Meg ha bajom lenne, majd intézkedik az, aki megtalál.  Előkotorta kabátja résein keresztül jó minőségű tokban tartott telefonját, majd ideadta. Samsung képernyős okostelefon. Megér valamennyit, de 15 euróért is odaadom.

Visszaadtam neki, majd mellényzsebemből elővettem a szükségesetre tartogatott 20 eurómat. Nyújtottam felé a pénzt, mire ő a telefont.

Hogy ne szaporítsam a szót, már bátrabban beszélve megtudtam tőle, hogy Csehországban lakott, de apja elkergette a háztól. Személyazonossági, egészségügyi kártyája nincs, viszont mutatta érvényes vezetői engedélyét, ami még nehézgépjárművek és kamionok vezetésére is jogosította. Munkanélküli vagy szociális segélyt persze nem kap sehonnan, nincs egyszerűen sehol nyilvántartásban. Autószervizben dolgozott, majd kamionsofőr volt, de mindig átverték, így felhagyott a munkával és vándorol a világban. Ma Somodiban készül éjszakázni, aztán Kassán, majd Gálszécsen, de folytatja útján Debrecenbe, ahol szerinte jó emberek vannak és ismerik egymást, mert már járt ott többször is, a nyelvismeret pedig nem számít, szó nélkül is megértik egymást.

A Nap már pirosra világította Torna felett az égboltot, a fogam vacogni kezdett és nehezen tudtam szóhoz jutni az erős szélben. Hát, mindenkinek a maga keresztjét kell hordani. Elváltak útjaink és hazafelé menet összeszorult a szívem, torok és arcizmaim begörcsöltek. Otthon egy darab szalonnát, pár hagymát, almát és egy üveg  bort táskába dobtam és siettem visszafelé, hogy még rátaláljak a vándorra.

Mérőműszer vagy csipesz persze nem volt nálam, így nem is akartam hogy fagyos körmeivel a biztosítékokat szedje és ellenőrizze. Arra gondoltam, hogy munkát, szállást és megélhetést biztosíthatnánk neki fiam vállalkozásában, de ezt már nem is említettem neki, mert rádöbbentem, hogy személyazonossági hiányában nem lehet vele szerződést kötni és nyilvántartásba venni, anélkül pedig nagy galibát okozhatna.

Lezártam a motorház tetejét és elővettem a táskát, amit kezébe adtam. Először az üveget vette kézbe, levette kupakját, bizalmatlanul beleszagolt majd óvatosan a nyelvére vett belőle. Megízlelte, majd kettőt kortyolt  és letette. Elővett a  táskájából egy fél flakon kólát, majd a bort óvatosan hozzávegyítette. Így tovább kitart, meg nem is üt fejbe - mondta. Elrakta holmiját, valamit közben gagyogott, amit nem értettem, vállára csapta hátizsákját, kezébe táskáját, kezet nyújtott, majd elindult köszönet és köszönés nélkül a keleti világosság felé, mintha már késésben lenne. Megtapasztalta, hogy valamikor idegen is segít rajta kérés nélkül, sokszor meg a legközelebbiek is csak megalázzák, köszönetet nem kap jótetteire.

Csak néztem, ahogy gyors lépteivel  távolodik az út szélén. Könnyes lett a szemem. Arra gondoltam, hogy koldust én még nem is láttam csak gyerekkoromban filmen. Igaz, Móricz Bandi bácsi szomszédunk, akit második apámként szerettem, mondta el néha kérésemre, hogy gyerekkorában ismert egy koldust, úgy hívták, hogy Ducs. Ez a koldus évente 3-4 alkalommal végigment a falun, megálldogált a kapuk nélküli udvarok előtt és énekelni kezdett, amiből már ő is csak annyira emlékszik, hogy: „míg a világ világ lesz, mindég rosszabb, rosszabb lesz”. Aztán elfogadott, ha kínálták pár ujjnyi szalonnát, karéj kenyeret vagy egy pohár bort és megint nem látták egy ideig.

Hát,  igen !

A  kerék körbejár….      

id. Bacskai Árpád