Szülőföldön hontalanul
Ujváry Zoltán Szülőföldön hontalanul című műve a második világháborút követő évek egyik legsötétebb, mégis sokáig elhallgatott fejezetét dolgozza fel: a felvidéki magyarok 1946–47-ben végbement deportálását Csehországba.
A szerző, Ujváry Zoltán (1932–2018) néprajzkutató, a gömöri és tágabb értelemben vett felvidéki magyar kulturális örökség elkötelezett kutatója volt. Ebben a művében személyes és közösségi tapasztalatokat ötvöz: a történelmi dokumentálás mellett néprajzi, szociográfiai, sőt irodalmi elemekkel is él. Célja nem pusztán az események kronológikus ismertetése, hanem a közösségi emlékezet megőrzése, a „névtelenek” sorsának felmutatása.
A könyv először 1991-ben jelent meg Pozsonyban és Debrecenben, majd több újabb kiadást is megélt – legutóbb a Kalligram Kiadó gondozásában –, és mára a magyar kisebbségtörténet egyik alapművének számít. A mű középpontjában a felvidéki magyar lakosság teljes jogfosztása áll, amelyet a Beneš-dekrétumok értelmében a csehszlovák hatóságok hajtottak végre a háború után. Azokat a magyarokat hurcolták el Nyugat-Csehországba, akik nem voltak hajlandók lemondani magyar identitásukról, és nem írták alá a „reszlovakizációs” nyilatkozatokat.
A deportálások következtében több tízezer ember kényszerült elhagyni szülőföldjét, gyakran egyik napról a másikra, embertelen körülmények között, tágabb családjától elszakítva. Ujváry a történelmi folyamatot egy lévárti magyar parasztcsalád, a Horváth család sorsán keresztül mutatja be.
A könyvben megszólalnak az elhurcoltak, felidézik a kiszolgáltatottságot, a félelmet, de ugyanakkor a helytállás és a közösségi összetartás is kiérezhető. A szerző nyelvezete tárgyszerű, mégis mélyen emberi: a dokumentarizmus és a lírai hangvételű emlékezés határán mozog, ami különös erejűvé teszi a művet.
– A falut katonaság szállta meg. Az összes ki- és bevezető utat katonai járőrök lepték el. A kiírt családokat fölpakolták a teherautókra. Bevitték Tornaljára a vasútállomásra. Ott aztán átrakták őket tehervagonokba. Éppen úgy, mint a háború alatt a zsidókat. Ők a fasizmusnak, mi a szocializmusnak lettünk kiirtásra ítélt népe. Egymás után több csoportban vitték a családokat a Turóc-völgyi falvakból.
Úgy gondolták, hogy az első transzportok után megadják magukat a magyarok, aláírják a szlováknak valló papírt. De hiába próbálkoztak, a magyar embereket nem tudták megtörni. Inkább vállalták az elhurcolást, még a halált is, de senki nem mondta ki a száján, hogy ő nem magyar. Így kezdődött a szlovákiai magyarok kálváriája, elűzetése a szülőföldről – olvasható a megrázó részlet a könyv lapjain.
Lévárton 78 évvel ezelőtt éppen Vízkereszt napján kezdődött a deportálás. A községből 1947. január 6-a és 26-a között 19 családot, összesen 77 személyt szállítottak ki katonai teherautókkal a tornaljai vasútállomásra, s innen pedig marhavagonokban Csehországba. Tornalja környékének 49 községéből 2636 személyt szállítottak el kényszermunkára, köztük dereskieket, lévártiakat, harkácsiakat, sánkfalvaiakat, kisvisnyóiakat, otrokocsiakat, rásiakat.
Ezek az események nem csupán történelmi adatok, hanem élő emlékek is – különösen azok számára, akik mindezt gyermekként élték át. Üveges Irén néni, a 94 éves dereski asszony, ma is pontosan emlékszik minden részletre. Családját 1947 januárjában hurcolták el Csehországba, Strakonicébe, míg az Ujváry Zoltán könyvében szerepelő Horváth család az ettől a várostól alig 30 km-re fekvő Protivínben kötött ki.
– Én emlékezek mindenre, és az a baj, hogy minden nap eszembe jut, ami akkor volt. Nem tudok felejteni. Igen sok mindenen átmentem. A kihurcoláskor 14 éves voltam, az öcsém 12, a húgom 5. Katonák jöttek két teherautóval, a hó szakadt, éppen délre harangoztak, amikor minket vittek. Borzasztó volt, minket úgy vittek, mint valami kutyákat, vagy mintha valami állatokat vittek volna. Összetereltek az állomáson, aztán marhavagonban vittek Tornaljáról Strakonicébe. De abból a vagonból ki volt szakadva akkora darab, mint egy nagy ajtó, nem tudtunk oda mit tenni, mert még pokróc sem volt, csak ilyen rongypokróc. Nagyon hideg január volt, de még milyen hideg.
Elmondta, hogy egy nagy gazdaságban szolgáltak, a gazdának nagy háza, sok földje és négy pár lova volt. A cselédek – egy lengyel család – számára külön ház volt kijelölve, míg ők és egy másik család Méhiből, vagyis a kényszermunkára hurcoltak egy kis fészerben laktak.
– mesélte Irén néni, de hangsúlyozta, hogy a magyarságát sose tagadná meg.
– Itthon, akik maradtak, sokan reszlovakizáltak. Édesapám nem írta alá, azt mondta: ő magyarnak született, ami lesz, el van döntve, az lesz. Nos, akkor én most is azt mondom, hogy bár idős asszony vagyok, de most sem adnám fel a magyarságot semmi áron. Csak azt vallom mindig, hogy magyarnak születtem, magyarnak is akarok meghalni.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44. számában.
