Szülőföldem, Gömör
Néptáncosként végigtáncolta az egész országot. A legkisebb fiú vándorlásai egy kötetnél jóval több anyagot tennének ki, ha mindent számba vennénk, ahol megfordult, hogy terjessze a néptánc és a néphagyományok iránti szeretetet. Szülőföldjéről ugyan már fiatalon elkerült, de a páratlan szépségű dimbes-dombos Gömörországot sohasem feledte, a szíve vissza-visszahúzta a karsztok lábánál fekvő kis falucskába, Sajótibába, ami leginkább arról nevezetes, hogy itt született Takács András néptáncgyűjtő, koreográfus.
A tavaly év végén megjelent Szülőföldem, Gömör című legújabb könyve egyfajta főhajtásként is értelmezhető az idén 93 éves gömöri származású Takács András részéről a szülőföld, Gömör előtt, ahonnan mindannyiunk Bandi bácsija még szinte gyerekként egy jó emberöltővel ezelőtt elindult, hogy meghódítsa a világot. Mindnyájunk örömére, hiszen kitartó és áldozatos gyűjtőmunkája nélkül ma jóval szegényebb lenne néptáncvilágunk.
A Magyar Művészeti Akadémia és a Zenei Anyanyelv Alapítvány támogatásával megjelent könyv a szerző régebbi írásain, a vele készült interjúkon és az általa készített szalmai beszélgetéseken, valamint mások közreadott véleményein keresztül s a hetven év szakmai tapasztalataival kiegészítve tárja elénk Gömör táncélet- és néptánckutatását, a tájegység hagyományos táncait és táncéletét.
A több mint 70 éves kutatómunka – amint azt a könyv előszavában is olvashatjuk – vitathatatlan eredménye, hogy a feledésből visszahozott hagyományos táncok, társadalmi táncos szokások ma az iskolai és táncházi oktatás alapanyagaként szolgálnak, s hogy a tájegység hagyományos néptánckultúrája újból a mindennapok részévé és a nemzettudat formálásának eszközévé válhatott.
A könyv szerkezetileg hat fő részre tagolódik. A kötet első része azért is bír nagy jelentőséggel, mert szerzője személyes sorsán keresztül egyfajta korrajzot ad a második világháború utáni Felvidéken élő magyar emberek hányatott sorsáról.
– írja könyvében Takács András, és a sok derékba tört felvidéki sors bizonyítja, nem volt egyedül ebben a hazátlanságban.
De betekintést nyerhetünk a szerző sorsán keresztül a kor egyik jellegzetes pedagógiai kísérletébe, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének, a szegénysorsú vidéki családok gyerekei iskoláztatását megkönnyítő intézmény életébe is, ahol tandíj vagy kollégiumi díj nem volt, csak tanulni kellett, de az ellátás beszerzésébe sokszor maguk a kollégisták is tevékenyen részt vettek.
Bár Takács András gyerekkorában még az élet szerves része volt a paraszti kultúra, a néptánc sem volt ismeretlen a számára, szorosabb kapcsolatba éppen Miskolcon, a népi kollégium központi táncegyüttesében került vele, amelynek maga is a táncosa volt.
Több érdekes történetet is tartalmaz a könyv ezekből az időkből, a zöldhatáron való ide-oda szökdösésről, a hontalanságról, a Magyarhonban is csak megtűrt és megalázó menekült létről, vagy az első gyűjtőmunkák tapasztalatairól a NÉKOSZ-os (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, a szerk. megj.) „kultúrbrigádok” falujárása során. Majd a már komolyabb néprajzi kutatások kezdeti évtizedeiről, a felvidéki kulturális élet újraindításáról az ötvenes években, az Ág Tiborral együtt folytatott első csemadokos néprajzi gyűjtőutakról, a Nyitra-vidéki és martosi gyűjtésekről, végül a teljes Felvidék bejárásáról olvashatunk a könyvben.
A szerző gömöri néprajzi és néptáncgyűjtései kapcsán ismerteti a tájegység hagyományos tánckultúráját, a legjellegzetesebb női és férfi táncokat. A szülőfalujában, Sajótibában és Lekenyén megkérdezett adatközlőktől is egy sor értékes információ látott ennek köszönhetően napvilágot. Engem például meglepett, hogy az egyik adatközlővel folytatott beszélgetésből kiderül az is, a vasvárit itt nemcsak a férfiak járták, hanem a nők is. Vagy hogy a legények otthon, a padláson tanulták a táncot, egy seprű segédletével.
De Szilice, Borzova, Nagybalog vagy a Vály-völgy és Medvesalja paraszti kultúrájáról is sok mindent megtudhatunk az idősebb helyiek közléseiből. Hatalmas népi bölcsesség és hagyományszeretet árad ezekből a beszélgetésekből, a paraszti kultúra iránti tisztelet, szeretet és az alázat érezhető a történetekből, aminek manapság annyira híján vagyunk. De kiolvasható belőlük a tánctudás hagyományozódásának fontossága az akkori emberek számára, és az egyik szilicei adatközlőtől azt is megtudjuk, hogy a tánc, a muzsika szeretete nem vész el a korral sem, hanem öröklődik.
A könyv harmadik fejezete a második világháború után kialakult felvidéki néptánc- és táncházmozgalomról szól. Információkat hoz az első folklórfesztiválok megrendezéséről, majd az Országos Dal- és Táncünnepélyről, illetve a későbbiek során ebből kialakult zselízi Országos Népművészeti Fesztiválról és a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepélyről.
– írja Takács András. Ennek az országos rendezvénynek a színpadán mérték össze egy-egy lengyel, szlovák, ukrán, majd később egy-egy magyarországi táncegyüttes tudásával és sikereivel a hazait, mígnem fokozatosan a felvidéki magyar népművészeti kultúra beépült a Kárpát-medence kulturális életébe.
Szó esik a kötetben a magyar táncházmozgalom első évtizedeiről a Felvidéken, és a táncházak újkori térhódításáról is a múlt század hetvenes éveitől kezdődően.
– olvashatjuk a könyvben. A kötetnek a része egy kottamelléklet is, amely Takács András–Fügedi János Gömöri népi táncok című könyvéből tartalmaz válogatást.
A valamivel több mint 200 oldalas kiadvány tisztelgés a szerző életműve előtt. Takács András annak a generációnak a tagja, amely a második világháború után minden tőle telhetőt megtett a felvidéki magyar közösség népi kultúrájának ápolásáért és továbbadásáért. Szakmai felkészültsége okán pótolhatatlan szerepet töltött be a felvidéki és egyetemes magyar néptánckutatásban. Jó szívvel ajánljuk a könyvét mindenkinek, aki szeretne többet megtudni a néptánc fejlődéséről és történetéről a Felvidéken.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/10. számában.
