Sztehlo Gábor elfeledett gyerekköztársasága
Nonkonformista volt egy életveszélyes korban. Élete végéig gyötörte, hogy későn eszmélt, s talán sokkal több ember életét menthette volna meg. Imponált számára a Magyarországon 1939-ben bemutatott Fiúk városa című amerikai film, s amikor a németek már végleg eltakarodóban voltak, úgy döntött, mentett gyerekekkel megvalósítja a maga gyerekköztársaságát. 1945 és 1950 között – amíg csak nem államosították – működött a Gaudiopolis, amely sok száz gyereket fogadott be egy háború utáni zűrzavaros korszakban. Amikor a rémkommunista hatalom elzavarta, akkor sem adta fel, a kitelepítetteken segített, majd 1961-ben kiment a családja után látogatóba Svájcba. De mire Sztehlo Gábor hosszas várakozás után végre hazatérhetett volna, egy szívroham elvitte.
A rendszerváltás táján készült Szántó Erika tévés dramaturg első játékfilmje, a Sztehlo Gábor életét és tevékenységének döntő momentumát képező gyerekváros, a Gaudiopolis megidézése az örömköztársaság egykori lakói emlékeinek a felidézésével. A filmnek előzménye is volt már, öt évvel előbb a Magyar Televízió felhívást tett közzé, a Gaudiopolis egykori lakóit várták egy kötetlen találkozóra. Közel negyven év telt el már a gyerekköztársaság létrehozása óta, s a közvélemény teljesen elfeledkezett azokról az emberekről, akik a Gaudiopolisnak köszönhetően vészelték át a nehéz időket, hisz nagy többségüknek a szülei odavesztek a háborúban. Elsősorban zsidó gyerekekről volt szó, de Sztehlo Gábort soha nem érdekelte a hozzákerült gyerekek vallási hovatartozása, sőt egyfajta önkormányzatiságon működő működési formát hozott létre, amelynek saját vezetése is volt miniszterelnökkel az élen. Igaz, ebben csak „férfiak” vehettek részt, így a kisebbeket és a nőket kizárták a közéletből.
A férfiak közül is a Farkastanya lakói (ők voltak a központ legidősebb fiúlakói 12 és 18 év között), míg a kisebb fiúkat tömörítő Napraforgó és Fecskefészek vagy a lányok egésze, a Leányvár és a Viperafészek teljes egészében kimaradt a köztársaság vezetéséből, de a központ mindennapi munkájából természetesen ők is teljes mértékben kivették a részüket.
Kijárhattak a környékbeli iskolákba tanulni, de ők maguk is működtettek iskolát, ahol szakmát (asztalos, esztergályos, villanyszerelő) is tanulhattak, sőt újságokat (A Mi Ujságunk, Magunk) adtak ki, faliújságot működtettek. Mondhatnánk, könnyű dolguk volt, hisz számos későbbi jeles irodalmár és művész került ki a soraik közül, mint a költő Orbán (Szauer) Ottó, a rádiós riporter Szilágyi János, Molnár Ferenc két unokája, Horváth Ádám (ő lett a Gaudiopolis kultuszminisztere) és Sárközi Mátyás, József Attila rokona, Makai Péter, későbbi neves díszlettervező, ahogy például a Sztehlo Gábor Alapítványt is létrehozó sugárvédelmi fizikus, Andrási Andor, aki minap Rimaszombatban járva idézte fel az egykori emlékeit.
A ma is aktív, az utóbbi években több emlékiratot is gondozó Andrási Andor 12 éves volt, amikor a központba került, miután félzsidó édesapja odaveszett a Don-kanyarnál, édesanyja pedig akkoriban már betegeskedett, így kapóra jött a számár, hogy két kisebb gyerekét a Gaudiopolisra bízhatta.
„Nagyon jól éreztem magam a a Gaudiopolisban, a többiek még rendőrfőnök-helyettesnek is megválasztottak” – idézi vissza az egykori éveket a ma is naprakészen friss Andrási Andor, aki azt is elmondja beszélgetőtársának, Horváth Csabának, hogy alig hároméves öccse nem tudott beilleszkedni, így nővére hazavitte, míg ő rögtön a legnagyobbakhoz, a Farkastanyára került.
Itt lakott a feleségével s két gyerekükkel egy szobában Sztehlo Gábor is, akinek alig öt éve maradt arra, hogy megvalósítsa azt, amit a nálunk 1939-ben bemutatott Fiúk városa (Bosy Town) című filmben Edward J. Flanagan (1886-1948) atyának már sikerült.
Vagyis ő lett a példakép, akit a filmben egyébként Spencer Tracy alakított. S talán ő maga sem gondolta, hogy Flanagan atyához hasonlóan ő is ihletője lesz egy filmnek, méghozzá még a Gaudiopolis működése idején, sőt nem egy „gyereke” szerepel is majd a vásznon. Ez a film pedig nem más, mint a kassai Radványi Géza által rendezett Valahol Európában, amelyet Sztehlo Gábor és gyerekköztársasága ihletett.
A Balázs Béla forgatókönyvéből készült történetét egyértelműen Sztehlo Gábor élettörténete ihlette, a Somlay Artúr által alakított Simon Péter zeneszerző pedig maga Sztehlo Gábor. A történet többi főhőse szintén csavargó gyerek, akik a háború végeztével hontalanul kószálnak az országutakon élelmet és új családot keresve. Így jutnak el egy látszólag lakatlan várromig, amelynek mégis van egy titokzatos lakója, egy, a falu által csak hóbortos bolondnak nevezett karmester, zeneszerző, Simon Péter személyében, aki a világ zaja elől menekült a várrom falai közé.
De a látszólagos világvégi csendjébe bezúduló gyerekek rádöbbentik, hogy a világ bajai elől nem lehet elmenekülni és cselekednie kell. A várat ráíratja a gyerekekre, ő maga pedig odébbáll, mint annak idején Ludas Matyi, hisz teendője máshol is akad. A film alkotói között több felvidéki is akad, így a film operatőre, Hegyi Barnabás vagy a vágó Máriássy Félix, aki pár évvel később már rendezőként tér vissza a vészterhes időkhöz, amikor filmre viszi a Karinthy Ferenc regényéből készült Budapesti tavaszt.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész (ahogy filmbeli alteregója, Simon Péter zeneszerző is is) jómódú családból származott, Sopronban érettségizett, ugyanitt végezte el az evangélikus teológiát is, s 1932-ben szentelték lelkésszé. Egy évet tanulmányúton Finnországban töltött, s első lelkészi állomáshelye Hatvanban volt, ahol három évet töltött, s közben még templomot is épített a helyi evangélikus gyülekezetnek. Innen kerül Nagytarcsára, ahol hét évig lelkészkedik. Közben 1938-ban finn mintára népfőiskolát szervez, s mivel a családja a jómódúak közé tartozik, gazdag gyárosokkal és más mágnásokkal áll rokonságban és barátságban, szinte észre sem veszi, hogy közben 1939 szeptember elsején kitör a második világháború, meghozzák az újabb zsidó törvényeket és Magyarország szinte észrevétlenül belép a második világháborúba.
Önéletírása szerint (amely teljes egészében a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában Háromszázhatvanöt nap – Emlékek a magyarországi zsidómentesről 1944-ben címmel csak három éve jelent meg) maga is megkésve konstatálja, hogy származásuk és nézeteik miatt Magyarországon milliók kerültek közvetlen életveszélybe, akik közül is főleg a gyerekek a legvédtelenebbek. S ahogy filmbéli alteregója, ő is rájön, a Teremtő által rászabott feladatok elől nem lehet elmenekülni. 1944 márciusától kezdve Raffay Sándor püspök megbízásából elkezdte a zsidó gyermekek szervezett mentését. Október 5-én nyitották meg az első otthont Sztehlo Gábor nagybátyja, Haggenmacher Ottó villájában, s karácsonyáig 32 otthonban szervezte meg a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt támogatásával. Mintegy ezerhatszáz gyereket sikerült ezzel megmentenie, köztük Oláh György későbbi Nobel-díjas kémikust is. De nemcsak gyerekeket mentett meg, hiszen ezeknek az otthonoknak az alkalmazottjai szintén üldözöttek voltak, akik hamis iratokkal ezekben az otthonokban vészelték át a nyilas korszak borzalmait. Ezek után már semmi meglepő nincs abban, hogy a háború végeztével is folytatta a gyerekmentő tevékenységét, hisz a világégés ugyan véget ért, a szenvedések viszont nem. Több százezer árva gyerek csatangolt az országutakon, akiknek a szülei elpusztultak/eltűntek a háborúban, a koncentrációs táborokban. Ezeket a gyerekeket próbálta összegyűjteni Sztehlo Gábor, létrehozva a Gaudiopolis örömvárost, s ahogy a vészkorszak idején, most is minden kapcsolatát felhasználva, hogy élhető körülményeket teremtsen a gyerekei számára, s mindezt úgy, hogy látszólag önigazgatást gyakorolva, viszonylagos szabad kezet biztosítson a számukra. A legnagyobbak, az ún. Farkastanya lakói létrehozzák a Gaudiopolis kormányát is, amelynek első miniszterelnöke – miután az erre a posztra kiszemelt Réti András nem vállalja - Keveházi László későbbi evangélikus lelkész, egyháztörténész lesz. A kormány a megválasztása után azonnal be is mutatkozik Sztehlo Gábor köztársasági elnöknek, de az rövid úton le is rendezi őket: „Ha öt percen belül nem alszik az egész kormány, holnap érvénybe lép az önkényuralom”. Öt évig tart ez a viszonylagos áldott állapot. Sokan csak egy-két évet töltenek itt, mások, mint Andrási Andor is, itt vészelik át a kamaszkort. A háborúnak ugyan vége, de kint már zajlik az újabb (hideg)háború, a kommunista államhatalom berendezkedése. Ez vet véget a Gaudiopolisnak is, az örömvárost/köztársaságot államosítják,
Sztehlo Gábort elzavarják. Segédlelkész lesz a budavári, kelenföldi, majd a kőbányai gyülekezetben, s oldalkocsis motorkerékpárjával járja a kitelepítetteket, s élelemmel segíti őket. Családja 1956-ban elhagyja az országot, de ő marad. Az evangélikus egyház keretén belül gyerekotthont szervezett fogyatékos gyerekeknek, valamint szeretetotthonokat támogat.
1961-ben látogatja meg Svájcban, Interlakenban élő családját, de látogatása alatt infarktust kap, így orvosai tanácsára még kint marad, s ott folytatja lelkészi tevékenységét. Mivel útlevele közben lejárt, haza nem jöhet, de mindvégig arról álmodik, hogy egyszer hazatérve folytatja egykori gyerekmentő tevékenységét, s újabb otthonokat hoz létre.
De már csak holtában térhetett haza. Alig két hónap választotta el attól, hogy megkapja a svájci állampolgárságot, s végre ismét magyar földre lépjen. 1974 május 28-án a postás levelet hozott neki Magyarországról, azt olvasva kapott ismét szívrohamot, amely már nem kegyelmezett az életének. Így már csak a hamvai térhettek haza a Farkasréti temetőbe. Még életében, 1972-ben megkapja a Világ Igaza címet, sőt előző évben Béke Nobel-díjra is jelölik, amit nem ő, hanem az akkori német kancellár, Willy Brandt kapott meg.
A Magyar Televízió és Szántó Erika dokumentum-, majd játékfilmje (ebben Sztehlo Gábort Huszti Péter, feleségét Takács Katalin alakítja) hozza vissza úgymond a magyar köztudatba Sztehlo Gábort, alapítványt hoznak létre az emlékére, iskolát neveznek el róla, születésének 100. évfordulóján 2009-ben a Deák téren felállítják a szobrát, a szombathelyi Weöres Sándor színházi előadással (író/rendező: Németh Gyöngyi, Sztehlo Gábor szerepében Borbiró András) tiszteleg előtte.. Tíz évvel később Nagytarcsán is szobrot kap, s több szociális intézmény és iskola is a nevét viseli immár. A köztudatba viszont, ahogy több más igazi hős (Raoul Wallenberg, Giorgio Perlasca vagy a mi Urr Idánk is – https://ma7.sk/irodalom/urr-ida-az-avantgardtol-az-embermentesig) nem kerül be.
„Az én tudatomban, bármilyen nagyra tartom Wallenberg hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor előbbre van. Wallenberget, amíg nem jöttek az oroszok, védte diplomáciai védettsége. Sztehlót semmi más nem védte, mint a saját bátorsága, önfeláldozása. Mindenét, ami vagyon, elvesztette, az otthonát elvesztette, aztán a családját is elvesztette. Aztán mi elvesztettük őt, személyes kapcsolatban. Nem találkozhattunk vele azóta” – emlékezett rá vissza szomorúan Horváth Ádám. Sztehlo Gábor pedig nagyon megérdemelné, hogy a legnagyobb nemzeti hőseink között tartsuk számon.
