Szirtekről szemezve a Fehér-Kárpátokban
Jópár alkalommal elszáguldoztunk mellette, most azonban nyakon fogtuk és kisebb szeletét legalább sikerült megismernünk. Rajta volt a listánkon, így dörzsöltük a tenyerünket, végre, ide is eljutunk egy frankó túra keretén belül. Sok víz lefolyt azóta a Vág folyón, midőn utoljára a Hazajáró Honismereti és Turista Egylet szervezése jóvoltából tapostuk a kilométereket.
Tékozló csavargókként azonban visszatértünk és utunk a számunkra eddig ismeretlen Fehér-Kárpátok mikrovilágába vezetett.
Ez a bizonyos földrajzi régió az Északnyugati-Kárpátok nyugati területén, a mai Szlovákia és Morvaország határán fekszik. Déli szomszédja a Kis-Kárpátok, keleten a Vág, nyugaton a Morva völgye határolja. Északi szomszédja a Vizovicei-hegység és a Javornik, melytől az ötszázhuszonnyolc méter magasságban található Fehérhalmi-hágó választja el.
Bár ez az időpont számomra ki volt centizve, mert másnap már a Baleár szigetvilág mediterrán vonalán csapattam a világlátást, ettől függetlenül a repülés előtt egy nappal a kakas kukorékolására keltem fel. Tolni kellett, ha reggel fél nyolcra Vöröskő (Červený Kameň) álmos településén szerettünk volna lenni. Pontosság a királyok és nagymenők erénye, nyilván mi ennek eleget tettünk. A túra megkezdése előtt bőven fél órával már Méhes Attilával, a túra főszervezőjével pacsiztunk le, majd Szüllő Judittal ölelkeztünk össze, aki szintén a túra szervezésében vállalt szerepet.
Szép létszámú kontingens jött össze a faluban. A falu még aludt, de a kocsma nyitva volt, így páran még feltankolták magukat folyékony kenyérrel, majd a banda reggel fél kilenc tájékán nekilátott a túrabakancs koptatásának. Körtúrát iktattak be a szervezők, nagyjából tizenöt kilométeres távval. Központi eleme a középkori Lednic vára volt, megspékelve megkapó szirtekkel, sziklás gerincekkel. A látványvilág errefelé masszívan dominál, nem volt nehéz jobbnál jobb fotókat összekattingatni.
A túra központi eleme a Lednic (Lednica) község végén, a házak feletti meredek szikla oldalában álló vár romjai. A faluból nagyjából tizenöt perces sétával értünk fel hozzá. Egykor stratégiailag nehezen megközelíthető vár, még mindig impozáns látványt nyújt, még akkor is, ha eléggé romos állapotában mutatja magát a jelenkornak. Köszönjük meg a kutyafejű Habsburg császári seregeknek, akik a Rákóczi-szabadságharc idején felgyújtották. A középső várból acél létra, valamint sziklába vájt lépcsők segítségével szenzációs panorámát tapasztalhatsz meg, már ha nem vagy tériszonyos. Szerencsére ez engem annyira nem veszélyeztetett, a magam tempójával felkapaszkodtam a tetejére és csodálhattam a príma kilátást.
Míg mindenki feljutott és kijutott a várból, addig komótosan elmajszoltuk szendvicseinket, majd a lenti kocsmában frissítettük fel magunkat. Hát a csapolós csajoknak volt mit csinálni, hiszen két tucat embertömeg lepte meg őket. Innen meneteltünk tovább, formás dombok, mezők követték egymást. Szirtekről lenézve szemeztünk a Fehér-Kárpátokkal, ő pedig nagyszerű napos időt, kék eget és zöldellő természetet rittyentett ki elénk.
Nem hajtotta a csapatot a tatár, futotta még csoportképre és zászló lebegtetésre. Ha távolból valaki meglátott volna minket, gondolhatta, itt vannak megint a magyarok és hont foglalnak. Nos, a hon ott van, ahol éppen a szív nagyobbat dobban a kelleténél és bár az egykori Trencsén vármegye ezen szeglete sosem a magyar etnikumtól volt zajos, ez nem zavart minket. Mi bizony itt is abszolút feltaláltuk magunkat.
A kiindulási ponthoz nagyjából délután fél négy körül értünk be, de csak azért, mert megálltunk ismét ugyanabban a kocsmában, ahol először. A gratuláció mellé járt oklevél és kitűző, megtervezésükért dukál a szervezőknek a kalapemelés. Nekünk pedig nem maradt más hátra, mint biztonságban hazaérni.
