Száznégy éve dördültek el a puskák a pozsonyi Vásár téren
„Ma három éve dörrent a puska/A pozsonyi öreg piacon./S a vér, piros vér,/Forró magyar vér/Csendesen csorgott a fehér havon” – írta Ölvedi László érsekújvári születésű költő, publicista három évvel a pozsonyi sortűz vagy „véres szerda” néven elhíresült 1919. február 12-ei drámai események után, amikor a csehszlovák legionáriusok a fegyvertelen tüntető tömegbe lőttek.
Több mint száz év telt el azóta, Pozsony lakói közül sokan talán sohasem hallottak arról, hogy a néhai Vásár téren több ember is az életével fizetett, sokan pedig súlyosan megsebesültek – németek és magyarok, csak mert nem szerették volna, hogy Pozsony Csehszlovákiához tartozzon, s a véleményüknek egy legális tüntetésen szerettek volna hangot adni.
Az eset után az új Csehszlovákia mindent megtett, hogy eltitkolja vagy legalábbis másnak láttassa a február 12-ei véres történéseket, sokáig nem is volt ildomos beszélni róla, sőt még megemlékezni sem lehette róla.
Néhány magyar azonban több éve már minden évben elzarándokol ilyenkor a múlt század hatvanas éveiben felszámolt Virágvölgyi temetőből a Csalogányvölgyi temetőbe áthelyezett síremlékhez, hogy az áldozatok emléke előtt lerója kegyeletét. Így volt ez idén is, a pozsonyi sortűzről való megemlékezésre a Csemadok Pozsony-Óvárosi Alapszervezetének szervezésében került sor ez éven is.
„1919. február 12-e olyan szomorú dátum, amit a felvidéki magyarság történetében sokkal jobban számon kellene tartani. Én magam megdöbbentőnek tartom, hogy az ilyen fontos dátumokról megfeledkezett a kollektív emlékezet” – mondta a temetőben tartott megemlékező beszéde elején Brogyányi Mihály pozsonyi helytörténész, aki röviden ismertette a véres esemény előzményeit is.
Mint mondta, 1919. január 1-je döbbenetes nap volt a pozsonyiak számára, ekkor szállták meg ugyanis a csehszlovák légiósok Pozsonyt, amely egyáltalán nem volt felkészülve a későbbi történésekre. Az első hírek arról, hogy Csehszlovákia megalakult ugyanis hidegen hagyták a pozsonyiakat. A főleg németek és magyarok által lakott város polgárai akkor még elképzelhetetlennek tartották, hogy egyszer egy olyan államban érjenek, ahol majd a cseh és a szlovák lesz a domináns nyelv.
Amint azt Jankovics Marcell is megírta a Húsz esztendő Pozsonyban című könyvében, még Budapesten is csak mosolyogtak ezen, senki sem vette komolyan Csehszlovákia megalakulását, mindenki csak azt gondolta, ebből úgy sem lesz semmi.
„Amikor 1919. január 1-jén megjelentek az első légiósok, először a Szalmakunyhónál, amit máig Kolibának neveznek, folytattak tárgyalásokat. Majd a vasútállomásra vonultak, ahol hivatalosan is üdvözölte őket Pozsony város vezetése, illetve Pozsony megye küldöttsége, akiknek a légiósok ígéretet tettek, hogy csupán ideiglenesen, stratégiai okokból szállják meg a várost, és a békekonferencia majd úgy is rendezni fogja Pozsony sorsát a nemzetek önrendelkezésének elve alapján” – mondta Brogyányi. Ám nem ez történt.
„Nagyapám idejében még főleg németül és magyarul beszéltek itt, voltak köztük ugyan olyanok is, akik otthon szlovákul beszéltek, de még azok sem óhajtottak Csehszlovákiához csatlakozni” – mondta a helytörténész. Az első hetekben a vasutasok, a postai alkalmazottak stb. sztrájkba léptek, és nem szolgálták ki a csehszlovák légió, az új államhatalom képviselőit. Különböző intézmények, intézetek tiltakozásokat szerveztek, tiltakozó jegyzékeket fogalmaztak meg.
„A Vigadóban jött össze Pozsony számtalan társadalmi egyesülete, politikai pártoktól kezdve egészen különböző vállalatokig, hivatalokig
– mondta a helytörténész hozzáfűzve, ellenvélemény nem volt, mert akkoriban elenyésző volt a Csehszlovákia-pártiak száma, s a feszült helyzet miatt azok is inkább hallgattak.
A megszállók és a lakosok közti feszültségek feloldására a Szociáldemokrata párt egy nagygyűlést hirdetett meg, amelynek többek közt az lett volna a célja, hogy kihirdesse, a politikai intézkedésekig megpróbálnak egymással békében élni.
A szemtanúk szerint azonban, amikor már éppen be akart szállni az autójába, megcsúszott és egy cseh katona a puskatussal leütötte. Később aztán a hivatalos információk a tüntetőket vádolták az incidenssel” – mondta Brogyányi.
Ezt követően elszabadult a pokol, szemtanúk szerint egy magyar fiú felmászott egy nemzeti színű zászlóval egy oszlopra, egyesek szerint ő volt az első áldozat, akit először lelőttek, mások szerint viszont leesett az oszlopról.
A sebesültek egyike néhány nappal az események után hunyt el, és még a temetés napján is volt egy halálos áldozat” – mondta a helytörténész.
Nagy volt a félelem, de a harag és a düh is a pozsonyiakban az események kapcsán. A város vezetése a saját hallottjainak tekintette az áldozatokat, és a Petőfi csarnokban ravatalozták fel őket, ami a mai Bábszínház épületében volt a Duna utcán, és annak idején a szociáldemokrata mozgalomé volt, amely szintén saját halottjainak tekintette az áldozatokat. Innen kísérte a több tízezres tömeg a Virágvölgyi temetőbe az áldozatokat, ahol eltemették őket.
A temetés napján az egész városban feszült volt a hangulat, a városban járőrök járőröztek, és ekkor történt, hogy két magyar középiskolás fiú magyarul beszélgetve, nevetgélve mentek végig az utcán, és az e egyik legionárius, aki nem értette a nyelvet, úgy gondolta, hogy rajta gúnyolódnak.
Így Pozsony csehszlovák katonaság általi megszállásának összesen 9 halálos áldozata volt” – mondta a helytörténész.
Pozsony lakóinak akkoriban mintegy 41 százaléka volt német, 40 magyar és csak 15 szlovák nyelvű, ezek a számok azonban az eseményeket követően radikálisan megváltoznak, mondta Brogyányi.
Sokan elveszítették az állásukat, sok hivatalnokot elbocsátottak, a hajdani magyar vezető réteg jelentős része társadalmilag lehetetlen helyzetbe került,
és rengetegen maguktól elköltöztek innen, amikor úgy látták, hogy a csehszlovák államhatalom véglegesen berendezkedett itt, abban a reményben, hogy hetek-hónapok múlva visszaköltözhetnek, de erre már soha nem került sor. „A város teljesen megváltozott, a hivatalokban új cseh és szlovák hivatalnokok töltik be az elhagyott posztokat, és több iskolának a tanítási nyelve is megváltozott. Bezárták a magyar Erzsébet Tudományegyetemet is, mert az egyetem vezetői nem voltak hajlandók részt venni azon a fogadáson, amelyen Csehszlovákiai megalapítását ünnepelte volna meg a zsupán.
– zárta Brogyányi Mihály a megemlékezést. A himnusz eléneklését követőén a résztvevők a síremléken meggyújtották a mécseseket és elhelyezték az emlékezés koszorúit és virágait.
