Semmi sem állhatja az útjukat

Bevallom, azelőtt sosem beszéltem kamionsofőrrel a munkájáról, így legfeljebb elképzeléseim voltak erről a hivatásról. Pár napja az egyik ismerősöm mesélt róla, hogy mostanában a fuvarozók a hétköznapok igazi hősei, hiszen olyan mostoha körülmények között végzik a munkájukat, hogy azt el sem tudjuk képzelni. Ő elsősorban olyan gépkocsivezetőkről mesélt, akiket szlovákiai magánfuvarozók alkalmaznak.

Koronavírus ide, életveszély oda, ezek az emberek folyamatosan úton vannak. Ráadásul sehol sem állhatnak meg, hogy a szükségleteiket elvégezzék, mert a benzinkutak mellékhelyiségei gyakorlatilag minden országban zárva vannak. Még egy kávét sem tudnak meginni, s miután megérkeznek a telephelyre, ahová viszik, vagy ahonnan hozzák az árut, ki sem szállhatnak a kocsiból, hogy kinyújtóztassák a tagjaikat. Úgy kezelik őket, mintha valamennyien fertőzők lennének.

Az állomás emberei elvégzik a rakodást, ők pedig mehetnek isten hírével! Viszonylag alacsony fizetésért szinte folyamatosan a kabinban ülnek, embe-     reket csak messziről látnak. Ennek ellenére itthon szinte megvetéssel tekintenek rájuk és a családjukra, mintha kész-akarva meg akarnák fertőzni az embertársaikat. Kiközösítik, kerülik őket, miközben elfelejtik, hogy nélkülük a boltok polcai üresen tátonganának. Mindezek ellenére nem szívesen nyilatkoznak, mert féltik a munkájukat.

Demčák László megerősítette a fentieket, annyi eltéréssel, hogy ő szintén egy Szlovákiában bejegyzett cégben dolgozik, de annak belga a tulajdonosa, így őt elsősorban Európa legnyugatibb felén foglalkoztatják. Az ő körülményei és a fizetése kissé más kategóriába tartoznak.

Mióta végzi ezt a nem könnyű munkát?

Huszonkilenc éve kamionozok. Mint annyian, én is először kelet felé fuvaroztam. Elsősorban a volt Szovjetunió tagállamai jelentették az útirányt. Arrafelé még a kilencvenes évek elején is nagy volt a szegénység, de a munkánkat jól megfizették. Igaz, mindig észnél kellett lennünk, nehogy akaratlanul is valamibe belekeveredjünk. Ma már csak Nyugat-Európán belül fuvarozunk. Járműalkatrészeket, vasat, fát, élelmiszert szállítunk, bármit, amit csak el tud képzelni az ember. Cégünk valójában egy hajózási társasághoz tartozik, amely a skandináv országokból hozza, illetve oda viszi az árut. Mi a kikötőben rakodunk ki és be, azután leggyakrabban Normandia, illetve Dél-Franciaország felé veszem az irányt.

Milyen egy sofőr időbeosztása?

Két hét alatt 90 órát vezethetünk. Itt jegyezném meg, hogy járvány idején már a 105 óra is engedélyezett. Heti hat napot dolgozunk, a vasárnap szabad. Vannak napok, amikor tisztán 13 órát vezetünk, ilyenkor kilenc óra a kötelező pihenő. Ha viszont 15 órát dolgozunk, akkor 11 órányi alvás dukál. Folyamatosan maximum négy és fél órát tölthetünk a kormánynál, azután kötelező a 45 perces pihenő. Én egy hónapot töltök munkával, amit kétheti szabadság követ, most, vírus idején viszont az is egy teljes hónap, hiszen két hetet karanténban voltam a nyaralónkban. Még szerencse, hogy a lakásunk közelében van, illetve villannyal és vízzel is el van látva. Ráadásul tétlenségre sem voltam ítélve, hiszen a kertben mindig sok a teendő.

Hogyan zajlik a kommunikáció, illetve az étkezés odakint?

Az emberre az évek során óhatatlanul ráragadnak a leggyakrabban használt kifejezések. Legtöbbet olaszul tudok, de konyhanyelven franciául és németül is elbeszélgetek. Ami pedig az étkezést illeti, akár háromszor is megállhatunk ennek okán, bár én a reggelit magam készítem, sőt sokszor az ebédet is, így csak a nap végén ülök be egy meleg vacsorára valahová. Amikor már leparkoltam, vége a napnak, nem kell az órát sem nézegetni, végre nyugi van. Az egy hónap során folyamatosan a kamionban alszom. Nem panaszkodhatok, elég kényelmesen elvagyok. Hollandiában pedig van egy bázisunk, ahol vasárnap moshatunk, tusolhatunk, még akár aludhatnánk is, bár én ezt a szolgáltatást nem igénylem.

Hogyan közlekednek Szlovákia és Belgium között?

Egy kilencszemélyes céges autóval jövünk haza, amelyet az épp itthon tartózkodó kollégáink visznek vissza. Az áprilisi hazautazásunk elég kalandos volt. Még szerencse, hogy gondoltunk az élelmezésünkre, mert Belgium és Szlovákia között egyetlen illemhely, egyetlen kávézó, egyetlen falatozó sem tartott nyitva. Mindenki ott végezte el a biológiai szükségletét, ahol nem szégyellte. Dugóval ezúttal nem találkoztunk. Két ukrán kollégámmal utaztam haza. Róluk tudni kell, hogy képesek folyamatosan akár 14 hetet is dolgozni. Előbb Hegyeshalomnál szerettük volna átlépni a határt, de ott azonnal karanténba akartak vinni bennünket. Az autósokat rendőri kísérettel, a gyalogosokat autóbusszal szállították karanténba. Inkább visszatértünk Ausztriába, ahol véletlenül megtudtuk, hogy Pozsony felé még szabadon átkelhetünk a nemzetközi kamionos okmányaink felmutatásával. Így is lett. Kollégáimat azután letettem az ukrán határnál, én meg siettem haza.

Hogyan fogadták itthon?

Mindenki előre kérdezősködött, mikor jövök. Érezhető volt az aggodalom, hogy megfertőzök valakit. Tartottak a velem való találkozástól. Egyébként becsülettel betartottam a kéthetes karantént. Itt jegyezném meg: vannak kollégáim, akik a járvány idejére, tartva a fertőzéstől, felfüggesztették a munkájukat. 

Megjelent a Magyar7 2020/20.számában.