Sámot – Egy el nem feledett templom története
Somorjától Szenc felé autózva, a nem régiben átadott R7-es gyorsforgalmi út felüljárójának egyik útjelző tábláján alig ismert településnévre lehet figyelmes az utazó: Sámot. A korábban önálló, mára néhány tucat házból álló, Somorja városrészévé lett falucska legfeljebb a felső-csallóköziek számára ismerős, mégis érdemes a figyelemre. Határában találjuk ugyanis a Felvidék kevés megmaradt Árpád-kori templomainak egyik legérdekesebbikét.
Az Antióchiai Szent Margit tiszteletére felszentelt templom valamikor a XIII. század előtt épülhetett az akkor már bizonyítottan létező település számára. Első írásos emléke a század végéről származik, de a korabeli dokumentumok már mint működő templomot említik – meséli az épület felé ballagva alkalmi kalauzunk, Méry János. Az alig néhány évvel ezelőtti felvételeken is még romos, elhagyatott, román stílusban épült templom hányattatásai nem csak az utóbbi évtizedekre tehetőek. Ipolyi Arnold Csallóköz műemlékei című munkájában, a XIX. század közepén azt írja róla, „jelentéktelen, (…) részben már elhagyott egyházról” van szó, s bár a templom a század végén egy helyi földbirtokosnak, Suszter Bélának köszönhetően kis tornyocskát is kapott, a háború és a diktatúra máig látható nyomokat hagyott a lassan évezredes falakon.
A kommunisták ugyanis új szerepet találtak a Jóisten házának, hívek helyett gabona, és mezőgazdasági eszközök töltötték meg a szent teret
– meséli Méry, ahogy autója csomagtartójából pakolja ki az épp ültetésre szánt akácfa-csemetéket. "Üres kézzel nem jövök ide, mindig van mit csinálni a templom körül!”
A fiatal somorjai önkéntes beszélt olyan idős emberekkel, akik az ötvenes években még jártak itt misén. „Azt mesélik, már akkor is csak évente egyszer nyitották ki a templomot. Az idősek akkoriban legyes Margitnak is hívták Antióchiai Szent Margit ünnepét, mivel a csak ilyenkor kinyitott, egész évben lezárt templomból rengeteg légy repült ki.” – mondja, hozzátéve, hogy a szocializmus idején szó szerint ömlesztve töltötték meg szakrális teret gabonával. Az itt tárolt takarmány miatt sajnos új lakók költöztek az ódon falak közé: kártevők, rovarok, patkányok lepték el az épületet. A hanyatlás új lendületet kapott. A padokat széthordták, a belteret lecsupaszították, végül egy időre hontalanok találtak menedékre a falak között.
A templom szakrális funkciója évtizedekre megszűnt.
Történt mindez annak ellenére, hogy a hetvenes évek végén régészeti kutatások is zajlottak a helyszínen. Talajszondák erősítették meg, hogy a templom körül egy középkori település és a hozzá tartozó temető maradványait rejti a föld. A rendszerváltás után sem fordult jobbra a templom sorsa, egészen addig, amíg a pozsonyi főegyházmegye a somorjai plébániának nem ajándékozta a számukra jelentéktelen, leginkább felesleges koloncnak tűnő templomot és a hozzá tartozó néhány négyzetméteres földdarabot. A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet a templomról szóló, 2014-ben kelt szócikke még úgy fogalmaz, a helyi plébánia legjobb szándékai ellenére is „az enyészet uralkodik” a falak között.
Az eltelt idő nem múlt el nyomtalanul, s az évszázados pusztulás után ezúttal végre jó irányba változtak a dolgok.
„Gyakran kószáltunk errefelé a Mathédesz Lajos barátommal, s érdeklődve figyeltük, jártuk körbe a templomot” – emlékszik vissza a kezdetekre Méry, „2015 környékén vettük észre, hogy a templom kis tornya megdőlt, fennállt a veszélye, hogy magával rántja a falazott homlokzatot” Az elmúlt években elvégzett felújítási munkálatoknak ez volt az origója, a somorjai Via Nova ICS felvette a kapcsolatot a somorjai plébániával, így a somorjai plébános, Myjavec Pál segítségével elindulhatott a templom megmentése. A néhány évvel ezelőtti felvételeken még látható, XIX. századi fa tornyocskát 2015-ben lebontották, s bár sokáig arról volt szó, idővel visszakerülhet a helyére, végül a műemlékvédelem javaslatára eltekintettek ettől.
Az épület tehát ma eredeti, román kori formáját őrzi. Éppen ez az egyik különlegessége!
„Talán a fokozatos eljelentéktelenedése miatt is, alig végeztek rajta felújítási munkálatokat az elmúlt évszázadokban. Eredeti formájában maradt meg a sekrestye is, a boltívekhez sem nyúltak. 800 évvel ezelőtt is pontosan így nézhetett ki.” – meséli Méry. A végre nem csak állagmegőrzést szolgáló munkálatok egyik legfontosabb eleme volt a tetőszerkezet felújítása, majd a templom homlokzatának bevakolása. Közben a beltérben is folyt a munka. A régészek a belső falakon szondákat készítettek, melyeknek köszönhetően több, nagyon érdekes freskórészlet, került elő. Méry szerint rengeteg értékes részlet rejtőzik még a vakolat alatt, hogy mikor folytatódhat a feltárás, már pénz kérdése.
A valamikori oltár helyén állva feltűnő, milyen különleges hangulatot teremt a szűk, román stílusú ablakréseken beszökő kora reggeli nap.
„A templom még így üresen is erőteljes szakrális tér” – hívja fel figyelmünket hangjában nem titkolt büszkeséggel Méry, hiszen a falak és az ablakok mesteri tájolása a veleméri fénytemplomhoz teszik hasonlatossá az épületet. „A tavaszi napéjegyenlőség idején különösen megdöbbentő ez az érzés” – meséli.
Ami a templom jövőjét illeti, a legfontosabb feladat most az elektromos áram bevezetése lesz a falak közé. A helyi plébánia és a városvezetés is támogatja az elképzelést (itt lehet segíteni szavazással), hiszen ezzel nem csak a felújítási és régészeti munkálatok kapnának új lendületet, de a templom méltó „hasznosítása” is. Egy zarándokhely és szakrális zenének otthont adó koncertterem kialakításában gondolkodnak. A nyáron például Cseh Tamás brácsaművész játszott itt Bach-suite-okat, több mint száz ember volt kíváncsi rá - talán a genius loci, a hely szelleme miatt is.
S ha már itt tartunk, legalább 50 év után, néhány hónapja újra szentmisét celebráltak a templomban.
Myjavec Pál plébános és a hívek, kántor és hangszeres kíséret híján maguk énekelték el az egyházi énekeket. „Megrendítő és felemelő szertartás volt.” – mondja Méry János, miközben az ásókat pakoljuk vissza a kocsiba. Ahogy a jól végzett munka örömével zötyögünk vissza Somorja felé, nem hagy nyugodni a gondolat, ha a felvidéki magyar közösség, a Méryhez hasonló fiatalok és kicsit a Jóisten is hozzáteszi a magáét, biztosan lesz legalább még egyszer ezer évünk.
Nemcsak a templomnak, nekünk is!
