Régmúlt karácsonyok történetei a Bodrogközből és az Ung-vidékről
Egy bodrogközi és egy Ung-vidéki szépkorút kértem meg arra, hogy meséljenek olvasóinknak fiatalságuk karácsonyairól. Mindketten nagyon örülnek, hogy az idei szentestén végre beülhetnek templomaikba szeretteik és ismerőseik körében.
A bolyi születésű, de Zéténybe férjhez ment római katolikus, özvegy Remákné Szabó Ilona októberben töltötte be a kilencvenedik életévét. A szentestét a tőle pár percre lakó lányaival és családjaikkal tölti, másnap pedig a fia, nyolc unokája és hét dédunokája is csatlakozik majd hozzájuk. Az ukrán határ közvetlen szomszédságában lévő Szirénfalva legidősebb férfija, a református, özvegy Jakab Sándor elárulta, hogy ma is úgy él, mint gyerekkorában: egy fedél alatt három generáció. A négy gyermeke közül az egyik fiával, menyével és férjes unokájával oszthatja meg mindennapjait. Idén a fiatalok kivételesen nem lesznek ott a közös vacsoránál szentestén, így a fiával és menyével tölti azt. Másnap a közelben lakó lánya és másik két fia is meglátogatják majd családjukkal.
Nagyon szép volt régen a karácsony, nem olyan, mint most, mondja Ilonka néni. Jobban megvolt az egész szellemisége, a mélysége. 24-én egész nap a szentestére készültek. Egész nap böjtöltek, este vacsorára nem volt semmiféle húsétel. Megfőzték az aszalt szilvát, majd egy kevéske liszttel, tejjel behabarták. Egy-két nappal hamarabb megsütötték a mákos bobájkához való rudakat, hogy kiszáradhassanak. Gyerekkorában nem ismerte a káposztalevest, ahogy mondja, azt már csak később, zétényi fiatalasszonyként kóstolta meg a hatvanas években. Mesélte, hogy a látogatásomat megelőző napon kezdték meg a „Szállást keres a Szent Család” adventi ájtatosságot. Gyerekkorában Bolyban és fiatalasszonyként Zétényben is nagy hagyománya volt ennek. Az egész falut bejárták, minden házba betértek, hogy náluk hagyhassák egy napra a templomban megáldott Szent Családot ábrázoló képet az imádságok közös átelmélkedésével, imádkozással. De ez a hagyomány jó ideje sajnos kiveszett, kihaltak az öregek, és a fiataloknak már nem volt kivel tovább vinni. Azóta már csak családon belül, egymás között járnak és imádkoznak közösen. Ilonka néni kicsi lánykora óta őrzi a szálláskeresés hagyományát, mint mondja, kilenc házba tértek be, így több csoport is járta a falut, hogy senkit ne hagyjanak ki. Nagyon szeretett énekelni, rengeteg időt töltött a kórustagokkal is, most már sajnos kórus sincs a bolyi templomban. Elgondolkodva mondja, hogy bizony van annak már két évtizede is, hogy nem énekelnek az éjféli mise után a bolyi templomtoronyban. Valaha a környező falvakból, Szolnocskából, Vékéről, Zétényből, a karácsonyi éjféli miséről hazafelé gyalogva hallhatták a templomtoronyból a harmónium kísérettel felcsendülő női kórust. Ilonka néni az éneklők egyike volt. Ahogy mondja, szerencsésnek tartja magát, hogy őrizheti még ezeknek a nagyon szép éjféli énekléseknek az emlékét. Sokak szerint olyan volt ez, mintha az angyalok énekeltek volna. Megtudtam, hogy ifjú feleségként az első Zétényben töltött karácsonyából ez az éneklés hiányzott neki leginkább, ott ez nem volt szokás. A betlehemezés és a kántálás kapcsán felnevet: kisiskolás korában nagyon félt a betlehemesektől. A szülei beengedték a beöltözött hírvivőket, de az öreg pásztor subájától megijedve az ágy alá bújt.
– sóhajtott fel. Lassan már minden szép szokás elmarad. Úgy rémlik neki, hogy Bolyban és Zétényben is a nyolcvanas évek végén maradt abba a betlehemezés és a kántálás szokása.
Gyerekként Sanyi bácsi is nagyon várta a két bátyjával és húgával együtt az év legszebb, legmeghittebb ünnepét. Fiúként a karácsonyfa beszerzése volt a feladata, ínségesebb időkben beérték az erdőből hozott gallyakkal is. Krumpliból főzött, kompércukornak nevezett szaloncukrot fényes papírba csavarva, a dióval és az almával együtt akasztották a fára. Szirénfalván csak 1968-ban épült meg mindkét felekezet számára, a görögkatolikus és a református templom. Amíg az előzőek Nagyszelmencbe jártak, addig a reformátusoknak volt imaházuk a faluban. Szenteste, az istentisztelet végeztével a görögkatolikusokkal végigjárták a falut, és kiálltak a dombtetőre, hagy hallják egész Nagyszelmencig, hogyan énekelnek Szirénfalván „karácsonban”. Majd amikor a tömeg szétoszlott, a legények ottmaradtak és kicifrázott bottal továbbmentek kántálni. Visszaemlékszik a galamb formájú tésztára is, amit gyerekként a kántálás után a dióval együtt kaptak. Fokozatosan úgy kezdett kihalni ez a szép hagyomány, hogy már nem járták be az istentisztelet után az egész falut, csak a templomból kijövet kicsit előtte megállva közösen énekeltek néhány éneket. Ez 1994-ben, kurátorrá választását követően is így volt még pár évig, aztán pedig szép lassan elmaradt. Ma már mindenki rohan haza. Mindig az Ott fent, ott fent dicsőség Istennek című énekkel kezdték.
A második világháború idején Ilonka néni polgári iskolába járt Királyhelmecre, az éjjeleket gyakran a pincében töltötték. Ezek a szegényes karácsonyok voltak a legszomorúbbak, mert az édesapját és nagybácsijait a frontról nem engedték haza. Egy kis töltelék nélküli kalácsot készített az édesanyja. Az egész falu sírva imádkozott a férfiakért és a békéért. Ahogy mondta, annak a nyolc évnek sem volt szép karácsonya, míg a férje távol volt, előbb négy év katonaság, majd onnan rögtön a Gulagon ugyanennyi év fogság. 1956 karácsonyára hazajött a kommunistává lett sógora Szegedről, aki hajszál híján a forradalmi megmozdulások áldozata lett.
A katolikus család fekete báránya az anyja szemében a halál markából megmenekült fia volt, de a többiekkel együtt örült neki.
Ez a karácsony amiatt is emlékezetes maradt számára, mert fiatal asszonyként első karácsonyi omlós diós patkóit anyósa kóstolás nélkül egy füles kosárban a gerenda szögére akasztotta. Mint utólag megtudta, attól tartott, hogy karácsonyig elfogy és nem lesz mivel vendéget kínálniuk. 1956 karácsonya Sanyi bácsinak is emlékezetes volt. November elején töltötte le kétéves pozsonyi katonai szolgálatát. A kemény, hideg télben hazaérve fával fűtöttek, petróleumlámpával világítottak, mert a faluba csak négy évvel később vezették be a villanyt, az utcákon olajlámpák sem voltak, csak a sötétség. Ahogy ezeket mesélte, hozzá is fűzte, hogy sokan nem messze innen, ma is örülnének, ha egyáltalán ez is megadatna nekik. Sanyi bácsi édesapja mozgássérültként nem volt sem katona, se orosz fogságba nem került, így a családdal tölthette a karácsonyait.
Fiatalasszony korától Ilonka néniék ünnepi asztalán a kolbászmentes korhelyleves, vagyis a saját, betaposott káposztából készült leves volt a kedvenc, másnap a töltött káposzta, rántott hús. Karácsonyra általában disznót is vágtak. A halat ők az év utolsó napján fogyasztották, krumplisalátával. Mire felkelt, a férje már megjött a kifogott friss halakkal. Elkészítette ugyan Ilonka néni a harcsát, a süllőt, a pontyot ezerféleképpen, de ő maga nem szerette. Sanyi bácsi feleleveníti gyerekkora karácsonyi halászatait. A befagyott Latorca vizébe és a Szirén patakba vájt 5-10 cm átmérőjű lékeken a ledugott bottal a fiúk megbolygatták a halakat, majd kicsit távolabb a felnőtt férfiak egy másik léken leengedett hálóval kifogták a süllőket, csukákat, kárászokat, pontyokat, keszegeket. Mindezt kalákában, nemcsak saját részre, hanem elosztották, mindenkinek vittek belőle a faluban. Ha túl nagy volt a kapás, a ‘40-es években a maradék halat az ungvári piacon el tudták adni. A legzamatosabb a süllő volt. A folyószabályozás után, a hetvenes években már a gyorsabb folyású Latorcában ezek a halak nem maradtak meg. Káposztalevest szintén készítettek. Ahogy Sanyi bácsi mondja, náluk is volt mindig disznóvágás karácsony előtt. Túrós, lekváros bélesekre emlékszik még, amiket szenteste reggelén a kemencében sütöttek az asszonyok.
