Régi képeslapok, élő emlékek, közös történelmünk
A fent olvasható címmel szervezték meg azt a képeslap-kiállítást Dunaszerdahelyen, amelynek megnyitója október 7-én volt a helyi MAX bevásárlóközpontban. A kiállítás anyaga Karaffa Attila magángyűjteményéből való.
Páran már jó ideje tudják a város alpolgármesteréről és a Pázmaneum elnökéről, Karaffa Attiláról, hogy szenvedélyes képeslapgyűjtő, de talán a szélesebb közönség ennek nincs tudatában. Ez a tény, és a kiállítás jellege is egy olyan helyszínt kívánt a tárlatanyag megjelenítéséhez, ami első hallásra talán szokatlan, de jobban belegondolva valószínűleg sokkal több embert elér, mint hogyha egy eldugott kiállítóterem falaira függesztették volna fel azt a több tucat képeslapot, amelyeket igényes formában „tálalva”, precízen felnagyítva, festővásznakon elhelyezve állítottak ki a bevásárlóközpont forgalmas „utcáján”.
A kiállításnak jótékonysági jellege is volt, ugyanis tetszőleges pénzadomány ellenében, amelyet teljes egészében a Dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás javára ajánlottak fel, a képeslapok reprint változatait vihették haza az adományozók. A tárlatnyitó Plavucha Márk, fogyatékossággal élő énekes műsorával kezdődött, aki tanítani való odaadással, szenvedéllyel adott elő közismert szerzeményeket.
A tárlatot munkatársunk és a helyi médiavállalat igazgatója, Rajkovics Péter nyitotta meg, aki mondandója elején máris egyfajta furcsaságot, avagy kontrasztot villantott fel, miszerint egy modern épületben fogunk beszélni a múltról, hiszen az alig két évtizede átadott bevásárlóközpont most azokat a képeslapokat jeleníti meg, amelyek a múltról „beszélnek”, s ez a múlt mégis szerves része a város történelmének, a dunaszerdahelyi identitásnak és lokálpatriotizmusnak. Rajkovics megemlítette, hogy az első képeslapot 1869 októberében adták fel, s az Osztrák–Magyar Monarchiához kötődik, tehát valamilyen módon nekünk is közünk van hozzá. Hangsúlyozta, hogy a történelmi Magyarországon nagyon népszerű volt a képeslap, amit a kiállítás is bizonyít.
– Éppen itt, a kiállítás megnyitója előtt kérdeztek arról, hogy mit gondolok, a fiatalokat mennyire lehet megszólítani képeslapok által a mai a korban, amikor már szinte egyáltalán nem küldünk ilyesmit. Azt gondolom, meg lehet őket szólítani, hiszen mindig van egy kis romantika abban, amikor egy üzenet napokig, hetekig „vándorol”. Ma megfogjuk a mobiltelefonunkat és küldünk egy üzenetet, amely néhány másodpercen belül ott van a címzettnél. De gondoljunk bele, még két vagy három évtizeddel ezelőtt is képeslapokon üzentünk egy-egy kirándulásról, egy-egy távoli helyről, még akkor is, ha az viszonylag személyes üzenetet továbbított úgy, hogy bárki elolvashatta.
És most itt vagyunk Dunaszerdahelyen 2026 októberében, megnézzük ezt a 40 képeslapot felnagyítva, és arra gondolunk, hogy mit is mesélnek rólunk, arról a városról, amelyben élünk, és amelyet ismerünk, vagy kevésbé ismerünk. Hiszen éppen ez a legnagyobb titka ezeknek a lapoknak, hogy mesélnek, mindegyik egy-egy történetet mond el.
Attila ezeket a képeket több mint két évtizeden át gyűjtötte. Jó, hogy ez a kiállítás éppen itt valósul meg. Egy modern üzletközpontban, ahová nagyon sokan jönnek be olyanok is, akik talán a művészet iránt nem annyira elkötelezettek. Ám itt, bevásárlás közben lehetőségük van megtekinteni, hogy milyen volt egykor ez a város. Arról se feledkezzünk el, hogy ez a nap is majd egyszer történelem lesz, s bízom benne, hogy lesznek olyan emberek, akik ezt a történetet fogják mesélni.
Karaffa Attila a kiállítás kapcsán egy időutazásra invitálta a jelenlévőket.
Úgy gondoltam, néha azt is illik megmutatni, amivel az ember a szabadidejében foglalkozik, hiszen ezeket a képeslapokat, emlékeket nem csak magamnak gyűjtöm, szeretném őket a közösségnek is megmutatni. Szükséges, hogy táplálkozzunk ezekből a gyökerekből, amelyekre büszkék vagyunk itt, Dunaszerdahelyen, hiszen mindig is egy takaros kisváros voltunk.
Sajnos volt egy időszak, amikor városrendezés „címszó” alatt lebontották ezeknek az épületeknek a nagy részét, de mi mindig arra törekedjünk, hogy inkább építsünk, szépítsünk, mint romboljunk – mondta az alpolgármester, aki a képeslapokat egy könyvben is szeretné megjelentetni. Lapunknak arra a kérdésre is válaszolt, hogy miféleképpen tett szert ekkora gyűjteményre?
– A legelső képeslapomat még alapiskolás koromban kaptam. A katolikus templom belsejét ábrázolta, egy idős néni adta nekem ministráláskor, és megőriztem. De ahogy egyre inkább érdekelt a történelem, a helytörténet, és ahogy előbb a gimnáziumba, majd a főiskolára kerültem, mind többet szerettem volna megtudni a szülővárosomról, és elkezdtem kutatni, idősebb emberekkel beszélgetni, s amit tudtam, azt elkértem tőlük.
Először csak lefénymásoltam, s amikor már munkahelyem volt, akkor ezt-azt meg is tudtam vásárolni. Sok mindent aukciókon és online aukciós oldalakon vásárolok. Aukciókra Pozsonyba, Brünnbe, Győrbe és Budapestre is járok, az interneten pedig rengeteg helyen lehet fellelni olyan tartalmakat, még angol nyelvű aukciós honlapokon is, amelyek számomra érdekesek és kötődnek ehhez a hobbihoz.
Szinte minden alkalommal találni lehet olyan darabot, ami nincs meg nekem, bár köztük nagyon sok az olyan, ami külsőleg hasonlít egy másikra, de mindig van valamilyen kis eltérés, akár a színárnyalata, vagy a hátulján a szöveg más.
Karaffa Attila szerint legyen a képeslapon a Monarchia bélyege, vagy éppen az első Csehszlovák Köztársaságé, illetve a Magyar Királyságé, vagy ábrázolja Gustáv Husákot, mindig találni valamilyen érdekességet, hiszen sokszor egész kis híradást, vagy fontos adatokat tartalmaz(hat) egy-egy ilyen képeslap Dunaszerdahelyről. Konkrét példaként a világháborúból származó képeslapokat lehet megemlíteni, amelyeken általában mindig nagyon sok adat szerepelt, legyen szó például egy hadifogolytáborról, vagy egy katonai őrszázadról. Dunaszerdahelyről azonban sok személyes leírás is akad ezeken a képeslapokon. De vajon melyek a legrégebbiek és a legértékesebbek, kérdeztem Attilát.
A legrégebbieken még nem volt kép, mert azok levelezőlapok voltak az 1880–1890-es évekből, de aztán a XX. századtól már elhelyeztek rajtuk különféle metszeteket, illetve képeket is, melyek szintén ki vannak állítva. Később, ahogy folyamatosan fejlődött a technika, a városról is egyre jobb képek születtek.
Legtöbbször pedig a járásbíróságot, a Sárga kastélyt és a Fő utcát örökítették meg. Például a járásbíróság először csak „pusztán” szerepelt a két szárnnyal, aztán az Erzsébet tér felől később építettek hozzá egy jobb szárnyat, és ott voltak a fogdák is. Tehát a különböző képeslapokon mindig egy kicsit máshogy jelenik meg ez az épület. A legértékesebb képeslap pedig pont az, ami két napja érkezett meg. Na, az egy kicsit valóban drága volt, és az egykori Széchenyi utcát ábrázolja, ami a mai Fő utca. Szerepel rajta az izraelita nagytemplom, mellette az evangélikus templom, amelynek még nincs tornya, mert azt csak 1938 után építették hozzá, továbbá a különböző korabeli épületek is feltűnnek, illetve a túloldalon ott van még a Fehér kastély egy része.
Aki meglátogatja a kiállítást, valóban sok érdekességet fedezhet fel Dunaszerdahely történelméről.
Megjelent a Magyar7 2026/42. számában.
