Rajtunk áll, hogy Pozsonynak lesz-e magyar jövője – Megemlékezés a pozsonyi sortűzről
Százhét éve február 12-én történt, hogy a cseh legionáriusok a pozsonyi Vásár téren a tüntető tömegbe lőttek. A lövöldözésnek kilenc ember esett áldozatul – németek és magyarok, többen pedig megsebesültek. A bűnük csak annyi volt, hogy nem szerették volna, hogy Pozsony Csehszlovákiához tartozzon, s a véleményüknek egy legális tüntetésen szerettek volna hangot adni.
A pozsonyiak nagy része szinte semmit sem tud erről az eseményről, néhány magyar azonban több éve már rendszeresen elzarándokol ilyenkor a Csalogányvölgyi temetőbe, hogy az áldozatok emléke előtt lerója kegyeletét. Így volt ez most is, a pozsonyi sortűzről való megemlékezésre a Csemadok Pozsony-Óvárosi Alapszervezetének szervezésében került sor ebben az évben is.
Még ha kis számban is gyűlünk itt minden évben össze, a megemlékezések híre azért eljut a nagyvilágba, s lassan a pozsonyi szlovákok közül is egyre többen tudomást szereznek erről az eseményről, akkor is, ha a megítélésünk sok-sok szempontból más is, mondta a megemlékezés során tartott beszédében Brogyányi Mihály, a Csemadok Pozsony-Óvárosi Alapszervezetének elnöke.
„Két nappal ezelőtt volt a szomorú évfordulója ennek az eseménynek, amikor a pozsonyi lakosok azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy a várost megszállja a csehszlovák légió, aminek a város lakossága nem nagyon örült” – mondta Brogyányi Mihály, hozzátéve, akkoriban Pozsony még háromnyelvű és három kultúrájú város volt, s igazából senki sem akarta Csehszlovákiát. Az emberek nem akartak lemondani a szabadságról, nem akarták megváltoztatni a társadalmi kötődéseiket, amit a megszálló csehszlovák csapatoknak tiltakozás és különböző más formában adtak a tudtára.
– mondta. A földön a lövések eldördülése után több mint száz sebesült maradt, kilencen halálos lövést kaptak. A sebesültek egyike néhány nappal az események után hunyt el, és még a temetés napján is volt egy halálos áldozat, mondta Brogyányi Mihály helytörténész.
„Igazából azonban nemcsak ez a kilenc ember az áldozata ezeknek az eseményeknek, hanem egész Pozsony. Ettől a dátumtól fogva ugyanis fokozatosan lefelé indul a sorsunk, ekkor pecsételődött meg Pozsony sorsa, ekkor tudatosították a pozsonyi őslakosok, hogy Pozsony már nem lesz magyar város” – mondta a helytörténész. Szerinte egyesek úgy reagáltak az eseményekre, hogy elköltöztek innen, mások megpróbáltak alkalmazkodni, beolvadni, és voltak olyanok is, akik megpróbálták ellenállni, megmaradni, de a történelem vihara sokuknál ezt másként kívánta.
„Pozsony lakosságának akkoriban több mint 40 százaléka vallotta magát magyarnak, de a fennmaradó lakosság jelentős része is magyarul beszélt, s az itt élő németek, de mondhatjuk, hogy a szlovákok nagy része is magyarbarát vagy magyarérzelmű volt.
– mondta Brogyányi Mihály, aki a zsidók kapcsán említést tett arról is, hogy ők voltak azok, akik az utolsó olyan tüntetést szervezték Pozsonyban 1939-ben, ahol piros-fehér-zöld zászlókkal vonultak fel, és Pozsony Magyarországhoz csatolását követelték.
„A pozsonyi háromnyelvű polgárság is részben asszimilálódott, részben alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Ha a régi pozsonyi családok leszámazottjaival találkozunk, azok már csak államnyelven tudnak beszélni, bár vannak köztük is olyanok, akik a régi Pozsonyhoz kötődnek, és így a magyarokhoz is közel állnak” – mondta még el a helytörténész, hozzátéve, remélhetőleg sokáig meg tudunk még emlékezni erről a szomorú eseményről,
nem feledve, hogy Pozsony egy olyan város, amelynek nem csak magyar múltja van, hanem magyar jelene is, s rajtunk áll, hogy lesz-e magyar jövője is.
Néhány lelkes pozsonyi magyar kezdeményezésére a közelmúltban a Marianum temetkezési vállalat megtisztította az emlékművet, így most újra olvashatók a síremléken az áldozatok nevei. A síremléket még a Szociáldemokrata Párt állíttatta, amely időközben megszűnt, így évekig senki sem gondozta azt. „Idén a síremlék átkerült az állam tulajdonába, így kerülhetett sor a temető költségén a síremlék részleges felújítására is” – mondta el Dunajszky Géza, aki Sallay Ildikóval és Mierka Ottóval közösen a felújítást kezdeményezte.
A kezdeményezők eredetileg szerettek volna egy négynyelvű táblát elhelyeztetni a síremlék előtt, mert sokan nem tudják milyen eseményről emlékezik meg ez a síremlék. A Marianum a Műemlékvédelmi Hivatallal való egyeztetés után elutasította a táblaelhelyezés gondolatát. Azért a kezdeményezők úgy döntöttek, hogy egy digitális információs táblát készíttetnek, amelyről egy QR-kód segítségével négy nyelven juthatnak információkhoz a síremlékről és az eseményekről az érdeklődők.
