Prohászka Marcell kálváriája a Beneš-dekrétumok árnyékában
A felvidéki kitelepítettek emlékvárosának, (Dél-)Komáromnak köztiszteletben álló, többszörösen díjazott díszpolgára az immár 101 éves Prohászka Marcell, nyugalmazott pedagógus és iskolaigazgató. „Marci bátyánk a 2001-es évi megalakulásunktól kezdve, »élő hídként«, a lehető legaktívabban segítette társaságunk és a felvidéki magyarság közti kapcsolattartást, munkánkat” – olvasható róla a Kecskés László Társaság egyik korábbi születésnapi köszöntőjében.
Az érsekújvári születésű, s az államhatár túloldalán, Dél-Komáromban új otthonra, megbecsülésre találó Marci bácsit 100. születésnapján Orbán Viktor miniszterelnök komáromi otthonában kereste fel, és ajándékkal köszöntötte. Örvendetes, hogy az „élő legenda” 2023-ban lejegyezte a második világháború utáni küzdelmes életének, családja erőszakos szétszakításának történéseit. Sarolta lánya rendelkezésünkre bocsátotta édesapja, Prohászka Marcell szívfacsaró visszaemlékezését, amit a család engedélyével közlünk.
A katonaság, a frontszolgálat és a hadifogság után – nagy nehézségek árán – hivatalos úton hazatérhettem szüleimhez, Érsekújvárba. A megváltozott viszonyok, a határok visszaállítása jelentős mértékben befolyásolta az egész család helyzetét.
Nem voltunk ugyanis „megbízható” személyek, hiszen aki magát 1938-ban magyarnak vallotta, s aki ünnepelte a magyar honvédség bevonulását a Felvidékre, az „áruló” volt, mégpedig Csehszlovákia árulója. Mi, gyerekek, szüleinkkel együtt ünnepeltünk, tehát „árulók” voltunk. Ezt nyomatékosította édesapám közéleti szereplése – a magyar párt városi képviselőtagja, később a Magyar Katolikus Párt egyik alapító tagja volt –, bátyám pedig a felszabadulást megelőző városi „nacionalista” tüntetés aktív résztvevője volt, akit letartóztattak. Apámat ezért bebörtönözték. Korára való tekintettel azonban – néhány hét után – csupán napközben kellett bevonulnia a városi fogdába. A rendőrségi nyilvántartásban jómagam is szerepeltem két bátyámmal együtt, tehát várható volt mindhármunk jövőbeli zaklatása. Így hazatérésem, illetve otthon tartózkodásom minden perce bizonytalanná vált. Nappal nem mutatkozhattunk a városban, csak esténként állt módunkban a családok vagy barátok felkeresése. Odahaza ki is alakítottuk a magunk menekülési útvonalát: hátul, az udvarban, a kerítés néhány deszkáját meglazítva, könnyen eltűnhettünk a szomszédos házak kertjében vagy a néptelen utcákon. A csengetések mindig nagy riadalmat okoztak, de a hatóság „háztűznézése” – óvatosságunknak köszönhetően – eredménytelen maradt.
Ilyen körülmények között a három fiútestvér egyike sem maradhatott otthon – egyébként is mindegyikünk folytatni kívánta tanulmányait a pesti egyetemeken. Könnyű volt azt mondani: visszatérünk Budapestre! De miként? Útlevél hiányában ez legális úton lehetetlen volt, csak a „zöldhatár”, illetve – a mi esetünkben – a folyók nyújtottak erre lehetőséget.
Többször az Ipolyon, néhány alkalommal a Dunán, egy alkalommal pedig a távoli Ronyván próbálkoztunk. Messze a szülői háztól, megfosztva a szülői gondoskodástól, elég siralmas volt a pesti életünk. Az inflációs időkben a hazulról hozott cigaretták, gyógyszerek biztosították – cserebere alapján – mindennapi létezésünket. Az egyetemen tisztában voltak a helyzetünkkel, így szociális támogatásokkal – tandíjmentesség, menzai ellátás stb. – lehetővé tették számunkra tanulmányaink folytatását. Még kedvezőbbé vált a helyzetünk, amikor a dékáni hivatal ajánlására megszereztük a „Menekültigazolványt”. Ennek birtokában ugyanis időnként jogosulttá váltunk utazási kedvezményekre, sőt pénzügyi támogatásra is. Menekült diákként tengettük tehát az életünket Budapesten.
A karácsony varázsa, a nyári szünidő mindig kísértésbe ejtett bennünket, a honvágy pedig erőt és hitet adott hazajutási kísérleteinkhez. Kísérletezést említek, hiszen néha négy-öt napot is rostokoltunk a különböző határszakaszok valamelyik pontján, hogy a legjobb pillanatban, a legkedvezőbb körülmények között juthassunk át a határ túlsó felére. A kedvező feltételek között említeném a csónakbiztosítást, az úti vezető megtalálását, a járőrözés kifigyelését, és mindezek anyagi ellenszolgáltatásainak kedvező felmérését, teljesítési lehetőségét… Hiszen csóró diákokról volt szó, akik otthontalanul csak tengtek-lengtek a háborútól terhes, kifosztott, új világban. Pesten a sanyarú élet, hazaérve pedig a félelemmel terhes bizonytalanság – ez volt az életképünk.
A helyzetet – immár az egész család helyzetét – súlyosbította az 1946-ban kézbesített áttelepítési értesítés. Komolyan vettük. Ezek után már csak a családunk magyarországi egyesítésében reménykedtünk, hiszen mi addig is megosztva éltünk már: a szülők a határ egyik oldalán, a gyerekek a másik oldalon.
Mi, az utódok, könnyebben viseltük ezt a tragikus helyzetet. Szüleinken viszont láttuk a komoly aggodalmat: Hogyan tovább? Itt hagyni mindent: a házat, a kertet, a gyümölcsfákat…, a sok rokont, ismerőst és a temetőt…?! A ház nyugalma felbomlott. Elkezdtük a pakolást ládákba, dobozokba, csak a legszükségesebb holmik maradtak ki. Nem sok kerülgetni való volt a házban. Családi házunkat ugyanis 1944. október 7-én egy légiakna teljesen megsemmisítette. A romokból semmi sem került elő épségben. A család egy pillanat alatt nincstelenné vált. Szüleim átmenetileg ismerősöknél, családtagoknál húzták meg magukat. Végül beköltözhettek édesanyám szüleitől megörökölt házába, ám ennek a felét is bombatámadás vitte el 1945. március 14-én, egy újabb amerikai légitámadás alkalmával.
Hazalátogatásunk egyre ritkábbá vált, hiszen az illegális határátlépések nem voltak veszélytelenek. Az egyik télen például a megáradt Ipolyon egy helyi vállalkozó a hátán cipelt át, de megbotlott, jómagam télikabátostul zuhantam a jeges vízbe. Egy másik alkalommal pedig csontig hatoló hidegben, egész éjszaka eltévedve botorkáltunk a behavazott erdős hegységben, putnoki úti céllal.
Egy további alkalommal, kedvezőbb időben holdmentes éjszakán, Szob felé a mozgó tehervonatra próbáltunk felugrani telepakolt csomagjainkkal. Olykor sikeres átkelésünknek a fegyveres járőrök felszólítása vetett véget, amit néhány nap elzárás követett. Ezek az esetek megfontolásra késztettek bennünket, hiszen egészségünk, sőt életünk forgott kockán. A távolból aggodalommal érdeklődtünk: mikor jönnek már? Van-e már időpont, mert bármi áron otthon akarunk lenni, amikor szükség lesz a segítségünkre, szüleink vigasztalására, s hogy együtt búcsúzzunk a bezárt házunktól és mindentől, ami addig az életünket jelentette. Pesti tartózkodásunk idején aggódva hallgattuk az otthoni híreket, áttelepítésre ítélt sorstársaink kálváriáját. Kik és hányan kerülnek még ebbe a lehetetlen helyzetbe, ebbe a bizonytalanságba? – kérdeztük sokszor. Százezrekről szólt a fáma, amit időnként újabb és újabb kvótákkal gyarapítottak.
Az időpont után érdeklődve eljutottam az Áttelepítési Kormánybizottsághoz, ahol a végső határidőt 1948-ban állapították meg. Tekintettel arra, hogy a sorszámok egyeztetése és azonosítása céljából a „fehér lapot” már a kezemben szorongottam, azt ajánlották, hogy vétessem fel magam a már áttelepítettek listájára, ha már úgyis Magyarországon tartózkodom.
Így elkerülhető lesz az, hogy helyemre/ helyünkre – mint távollévőkre – újabb személyt/személyeket soroljanak be. Ez elfogadható érv volt számomra, így most már a nyilvántartásom áttelepítetté bővült. Ez a státus látszólag újabb előnyöket jelentett számomra, hiszen elfeledkeztek „nyugatos” mivoltomról és tiszti akadémiai múltamról, ami korábban rendszeres számonkérésre, igazoltatásokra adott alapot, s olykor szankciókat is alkalmaztak velem szemben.
Pesten továbbra is csak vártunk, lestük a híreket, odahaza pedig naponta idegeskedtek a bizonytalanság, a várva várt indulási időpont miatt. Szüleim már feldolgozták magukban a kikényszerített döntést, hiszen a mi hazatérésünkben már nem bíztak, nem is lett volna célszerű. Olyan légkör alakult ki odahaza, amit korábban sohasem tapasztaltunk. A kollektív bűnösség elvét alkalmazva, napirendre került az őshonos lakosság szülőföldjéről való elűzése, vagy erőszakos beolvasztása. Napirenden voltak a „partizánok” zaklatásai és az utcai atrocitások a hozzánk hasonló fiatalokkal szemben. A „fehér lapok” kézbesítése, illetve átvétele után lekerültünk ugyan a rendőrségi listákról, de a nacionalista Hlinka-gárdisták szemében mi, egykori magyar diák- és kortársak, továbbra is szálka és ellenség maradtunk, akiket élvezettel aláztak meg nyilvánosan, vertek össze derékszíjjal, vagy éppen a város szeme láttára kergettek meg.
Áttelepítési tortúránk rövid befejezése: a szülők otthon maradtak, mi pedig már nem mehettünk haza. Pedig idős szüleink öregségükre számítottak a segítségünkre, gyámolításunkra. Ebből nem lett semmi, élték tehát tovább magányosan életüket. A két szomszédos ország: Magyarország és Csehszlovákia barátságtalan viszonya a találkozási lehetőségeinket is a minimálisra csökkentette. Olyannyira, hogy a szülők egyik gyermekük esküvőjén sem lehettek jelen, az unokáikat is csak felcseperedettként ismerhették meg.
Megjelent a Magyar7 2025/43-44.számában.
