Ősrégi kőrisfa és kereszt jelzik az ipolyszalkai puszta helyét
Fodor Lászlóval és Hangya Mihállyal megyünk a kereszthez. Útközben mesélik, milyen megkapóan közösségi volt a pusztai élet, teljesen önellátók voltak az ott lakók, maguk sütötték a kenyeret, a községi boltba éppen csak sóért jártak.
„Gyerekkorunkban gyakran jártunk a majorba. Vadregényes volt erre a táj, sokfajta gyümölcs is termett az oda vezető mezei út mellett. Akkoriban zajlott itt az élet, a gyerekek gyalog jártak a faluban lévő iskolába, sok volt a baromfi, libák, kacsák, tehenek, birkák… A birtok az egyházé volt, később államosították. Az 1920-as években épültek ide szép cseréptetős házak, kút is volt, amely ellátta az egész majort” – sorolják élményeiket egymás szavába vágva.
Mihályt szorosabb kötelék is fűzte a pusztához, itt lakott a bátyja és öccse, miután megnősültek. Hozzájuk sokat járt még felnőtt korában is, ismert itt mindenkit. „Élnek még jópáran azok közül az emberek közül akik itt születtek” – mélázik el a múlton.
A major lassan elnéptelenedett, az 1970-es évek közepétől már nem lakott itt senki. A mozdítható elemeket, tárgyakat széthordták, a megmaradt házfalakat eldózerolták. Már csak a kőrisfa és a korhadó keresztfa őrizte az itt lakók emlékét.
„Hogy valami emlékeztessen, emberek laktak e területen, úgy tíz éve saját költségen restauráltattam a keresztet a plébános atya pedig megszentelte. Jó emberek sokszor lekaszálják körülötte a területet, az imádság és az emlékezés helye lett” – mondja el Mihály, aki többek között a palóc világtalálkozók sokéves szervezője. Ezért a tevékenységéért elismerést is kapott.
