Nyolcvan év után újra hazahív a harangszó – harangszentelés Gútoron
Új lélekharang-szentelési ünnepségre került sor a gútori temetőben az itteni magyar lakosság elhurcolásának 80. évfordulója alkalmából, amelyre a Csemadok Gútori Alapszervezetének vezetősége, Gútor Község Önkormányzata és a Helyi Egyházközség szervezésében került sor.
A harangszentelési ünnepség egy szavalattal indult, amely a magyarok menekülésének emlékére íródott. „Nyolcvan éve, hogy ez volt a hazátok / Nyolcvan éve már, de tudjuk és hisszük / hogy még ma is visszaálmodjátok./ Lehet bármilyen szép is új hazátok./ Gondolatban, álmaitokban sokszor itt jártok.”
E szavakkal kezdődik Sátor Margit, gútori lakos saját verse, amellyel a régi falujukba, Gútorra vendégségbe érkezetteket köszöntötte.
A falujukba visszatérőket és utódaikat köszöntő vers elhangzása után a lélekharangot Sátor Margit és Kiss Vince, a magyarországi Rajka község polgármestere leplezték le, ahova a gútoriak közül a lakosságcsere és kitelepítések idején sokan menekültek.
„Gútoron nagyon sok olyan régi család van, amelyeket a kitelepítés borzalmai és fájdalmai érintettek. Sokan a deportálás és a kitelepítés elől inkább a menekülést választották. A legnagyobb menekülőhullám 1946 novembere és 1947 februárja között volt. A mi régiónkban a Dunán csónakkal, ladikkal keltek át. Csak Gútorról és környékéről 75 család érkezett Rajkára” – mondta Krajčírné Nagy Julianna, az ünnepség moderátora a gútori eseményeket felelevenítve.
Amint azt a továbbiakban elmondta, a gútori menekülők a szlovák határőrök golyózáporában keltek át a folyón. „Többen megsebesültek, közel negyvenen egy szigeten maradtak” – mondta, hozzátéve, így vesztette életét a ladikban menekülés közben a 48 éves Sindler Ferenc, akit 1946. november 19-én lőttek le.
Kubliha Istvánné született Lengyel Gizella volt gútori, ma rajkai lakos visszaemlékezését Horváth Sándor Katalin olvasta fel. „Gútor községből 1946. november 22-én utolsóként szöktünk el, miután megtudtuk, hogy Csehországba akarnak deportálni minket.
Édesapám, aki halász volt, inkább a menekülést választotta. Először a testvéreit, illetve az édesanyját hozta át a magyar oldalra 1946. november 19-én, addig én nővéremmel Gútoron maradtam” – kezdődik ekképpen a visszaemlékezés. Majd a folytatásból megtudjuk, hogy amikor édesapja visszajött értük, már számtalan csónakot lehetett látni a Dunán, tele menekülő magyarokkal. Hatan szálltak be a csónakba, s a parttól egy kicsit eltávolodva, észrevették, hogy valaki kiabál utánuk, Sindler Ferenc volt az. Visszafordultak, de ekkor jobbról és balról is puskalövések hangzottak el.
„Édesapám lövések közepette evezett vissza, a parthoz, ahol Sindler Ferenc beleugrott a csónakba. Egyetlen szót sem szólt. Újra elindultunk a magyar oldal felé, de édesapám képtelen volt evezni a Dunán, mert folyamatosan lőtték a folyón úszó csónakokat. Félő volt, hogy egyikünket eltalálják, ezért visszafordultunk a csehszlovák szakasz felé – áll a visszaemlékezésben.
A partra éréskor 8-10 katona termett körülöttük, de Sindler Ferenc már nem szállt ki a csónakból, meghalt.
Őket bezárták az iskola egyik helyiségébe, de végül elengedték őket. A katonák figyelmeztetése ellenére egy ködös estén mégis a menekülés mellett döntöttek, és sikerült csónakot is szerezniük. „Amikor a folyó közepére értünk, újra sorozatlövéseket adtak le ránk, de szerencsére megmenekültünk” – áll a visszaemlékezésben. Az egészben a legszomorúbb, hogy a menekülés áldozatok nélkül is végbemehetett volna. „Amikor Szemet községből kezdték deportálni a magyarokat, az egyik Gútoron lakó férfi mindenhol csodálkozva arról beszélt, hogy a szemetieket viszik Csehországba, a gútoriak pedig szöknek” – áll a visszaemlékezésben. Ha akkor a katonák nem hallják meg ezt, áldozatok nélkül menekülhetett volna meg a lakosság.
„Ma egy nemes pillanatra gyűltünk össze, hogy életet leheljünk egy jelképbe, amely szoros kötelék lesz múltunk és jelenünk között, azok között, akik előttünk szerették ezt a földet és mi közöttünk, akik ma itt élünk” – mondta ünnepi beszédében Ludmila Goldbergerová, Gútor község polgármestere. A harang szava emlékeztet a múltra, vigaszt ad a jelenben és reményt a jövőnek, s amikor először megszólal a hangja nem csupán egy akusztikus tónus lesz, hanem községünk történelmének visszhangja, egy olyan történelemé, amelyet a második világháború után mély seb jelölt meg, mondta.
Hozzátette, a kitelepítés nem csupán statisztika, ez egy mérhetetlen tragédia.
"Családok széthullását, a biztonság elvesztését és a generációkon át épített kötelékek elszakadását jelentette” – fogalmazott a polgármester, hozzátéve, a közösség, amely egykor együtt lélegzett, szétzilálódott, s ez az űr hosszú évtizedekig megmaradt.
– fogalmazott a polgármester asszony.
Ezt követően Rajka község polgármestere mondta el ünnepi beszédét. „A számtalan áldozatot követelő háború után szembe kellett nézni az újabb megpróbáltatással: menni vagy maradni? Ki járt jobban? Mai napig nem lehet választ adni a kérdésre, de úgy gondolom, nem is szabad. Mindenkinek joga van a szülőhelyén megtalálni a boldogulását, teljes életet élve a közösség gyarapítására” – mondta beszédében Kiss Vince.
Aki a másik ember elítéli, az hibázhat, de aki megbocsát, az soha nem hibázik, mondta. „Sokan sokszor hibáztak a történelem során, jogtalanul ítéltek meg másokat, jogtalanul ítéltek el közösségeket és nemzeteket. Ők hibáztak. A neveik a történelem szemétdombján várják a sorsukat” – mondta a rajkai polgármester, hozzátéve, mi, az utókor viszont a megbocsátással nem követünk el hibát.
– fűzte még hozzá a polgármester.
„Vannak olyan múltbéli események, amelyekről nem lehet érzelmek nélkül szólni, ilyen a második világháborút követő rendezés kérdése is, a magyar és a német nemzeti közösség kollektív bűnösségének bélyege, amelyet a mai napig magunkon hordozunk” – fogalmazott ünnepi beszédében Neszméri Tünde, a Csemadok Országos Elnökségének tagja.
A történelmi háttér ismertetése után egyebek mellett azt is elmondta, „a második világháború utáni embertelen rendezés, a Beneš-dekrétumok következménye, amelyet 1945. április 5-én hirdettek ki Kassán és 13 olyan pontja van, amely a magyar és a német nemzetiségűeket sújtotta, azzal, hogy elvették az állampolgárságunkat, ezzel sok család elveszítette a megélhetését, elvették a magyar és a német családok vagyonát, sőt… a fölterületeket a mai napig elvehetik erre a dekrétumra hivatkozva”.
Elmondhatjuk, hogy minden felvidéki magyar család érintett, mondta. „Voltak, akik félelmükben reszlovakizáltak, voltak, akik azt sem tudták mit írnak alá, de mivel azt ígérték nekik, így maradhatnak szülőföldjükön, megmarad a földjük és a vagyonuk, hát aláírtak” – mondta, hozzátéve, olyanok is voltak, akiket bírósági ítélet alapján egyszerűen kiutasítottak az országból, meg olyanok, akiket marhavagonba tereltek és vitték őket Csehországba, és voltak olyanok, akik megkapták a fehérlapot, azaz a kitelepítési végzést.
– fűzte hozzá.
„Elképzelem, ahogy nagyszüleim a néhány hetes nagybátyámmal szöknek vissza Csehországból, hogy nagyapám haldokló édesanyja mellett lehessen. Belegondolni is rossz, mit élhettek át. Elképzelem, hogy nagyanyám azzal szembesült, fiútestvéreit talán sosem láthatja többé, hiszen őket időközben Magyarországra telepítették. Ez talán a múlt, de emlékezni kell rá, és emlékeztetni is kell rá, ezért köszönöm a Csemadok Gútori Alapszervezetének és az ötletgazdának, hogy a lélekharang felszentelésével emlékeznek és emlékeztetnek ezekre az eseményekre” – mondta Neszméri Tünde, hozzátéve, csak rajtunk múlik, hogyan bánunk ezzel az örökséggel.
– zárta beszédét Neszméri Tünde.
Ezt követően került sor a harang felszentelésére, amelyet két szent cél hívott életre. Egyrészt a kitelepítetteknek szól, mert amikor megszólal, a hangja átszáll a határokon s az időn, hogy jelképesen hazaszólítsa mindazokat, akiket a háború után a sors kegyetlenül elszakított szülőföldjükről.
– mondta Krajčírné Nagy Julianna, hozzátéve a másik cél a jelennek és a jövőnek szól. „Kongása híd az ég és a föld között, mely az élőknek vigaszt, az eltávozottaknak pedig végső tiszteletet hirdet” – mondta.
A lélekharangot Myjavec Pál atya szentelte fel, és először Kállay Győző húzta meg, aki a lélekharangot kitalálta, és saját költségén megcsináltatta.
