Nepomuki Szent János tisztelete a Garam és az Ipoly mentén

Csehország védőszentje, akit a mai napig a folyók, a hidak, a hajósok, a vízimolnárok és a halászok védőszentjeként tartanak számon, Közép-Európa leghírnevesebb szentjei közé tartozik. Ennek megfelelően Felvidék számos településén is szobrokat állítottak a tiszteletére. Ezeket a – jellemzően a barokk stílusjegyeit magán viselő – alkotásokat, amelyek Nepomukit leggyakrabban a szája elé helyezett ujjal, kezében kereszttel ábrázolják, sok esetben folyóvizeknél és hidaknál emeltették, utalva arra, hogy benne tisztelték az úton és a vízen járók védelmezőjét, ahogy ő óvta a fuldoklókat is.

De vajon miért a titoktartásra való utalás, s honnan a víz szerepe?

1389-től a prágai érsek helynökeként IV. Vencel király feleségének volt a gyóntató papja. A gyanakvó uralkodó szeretett volna hozzájutni a papra bízott titkokhoz, János azonban nem szegte meg a titoktartási esküt. IV. Vencel kíméletlenül megkínoztatta, majd a prágai Károly hídról a Moldva folyóba dobatta. Holttestét a Szent Vitus-székesegyházban helyeztették örök nyugalomra.

Kultusza az ellenreformáció korában főleg a Habsburg Birodalom vidékein öltött alakot, kezdetben a német lakosság körében. A történelmi Magyarországon az első szobrát – még szentté avatása előtt – 1705-ben állították Székesfehérváron.

– olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. Ugyanebben a műben a szerző további részleteket is megoszt Nepomuki Szent János legendájáról:

Egy időben elterjedt nézet volt, hogy Nepomuki Szent János tulajdonképpen nem más, mint az első világháború utáni cseh terjeszkedni vágyás szimbóluma. Ezt cáfolta meg Liszka József néprajzkutató Nepomuki Szent János és a szimbolikus tér című tanulmányában hangsúlyozva, hogy a dél-szlovákiai római katolikus falvakban megtalálható Nepomuki-szobrok szinte kivétel nélkül 1918 előtt állíttattak, nem pedig a cseh megszállást követően, a szimbolikus térkijelölés folyományaként.

Hasonlóan vélekedik erről Rácz István egyháztörténész is:

A Rácz István által elmondottakat a komáromi Szakrális Kisemlék Archívum is megerősíti, aminek dokumentációja alapján kiderül, hogy többek között a málasi Nepomuki-szobor is hasonló rombolás áldozata lehetett. S ha már Málasnál, illetve az ország legnagyobb járásánál tartunk, itt említenénk meg, hogy a Lévai és a Nagykürtösi régióban szinte alig van olyan település, ahol nem avattak emlékhelyet a gyónási titok és a jóhír szent védelmezője számára.

Jelen írás ugyan nem vállalkozik az összes ilyen település felsorolására; mégis érdemesnek tartjuk legalább az 1780-ban felépített, a Szikince patak fölött húzódó báti barokk hídnál található Nepomuki-szobor megemlítését, de mondhatnánk éppenséggel a csábi Szeder Fábián utcában levő patakhíd mellett álló szakrális emléket is, amit a köznyelv csak Jánoskának nevez. A Berekalján állított Nepomuki-emlékmű a Kompa-patak áradását, a Farnadon 1833-ban felavatott pedig a Kétyi-víz árhullámát volt hivatott megakadályozni, de – Patócsík patakra vonatkoztatva – hasonló célt szolgált a felsőtúri, kőből faragott szobor is. Léván, Ipolyszalkán és Garamszécsen kápolnát építettek a gyónási titok mártírjának, Ágostonlakon, Csekén, Nyírágón, Hontkiskéren és Szalatnyán pedig templomot szenteltek fel a nevével. Mindenképpen említésre méltó az ipolyviski Nepomuki-emlék is, amely szorosan összefonódik a helyi deportáltak történetével, ugyanis a második világháborút követően éppen a szent szülőfalujának, Nepomuknak a környékére telepítették ki a viskieket. Apátújfaluban két Nepomuki-szobor is található; az egyik a falu központjában álló plébániatemplom udvarában, a másik a temetőben, a ravatalozó mellett.

Ezen falvak többségében szokás volt a Szent János-litánia megtartása az adott emlékhelynél. A hívek május 16-án ünnepi körmenetben járultak a Nepomuki Szent János-szoborhoz, hozzá szóló énekeket dalolva, ahogy nevezték, Szent Jánost járva. Mára a hozzá kötődő nép- és egyházi szokások szinte teljes egészében feledésbe merültek, a szobrok azonban megmaradtak...

– magyarázza az egyháztörténész, a Lekéren papi szolgálatot teljesítő Rácz István, aki a helyi plébánián őriz egy ereklyetartót, ami Csehország védőszentjének csontdarabját rejti. Lekér lokális történelmének alapos ismerőjétől, Juhász Gábortól megtudtuk, hogy korábban nem csupán áldást osztott a mindenkori pap az ereklyetartó hívők felé emelésével, hanem az ájtatosság résztvevői meg is csókolhatták azt.

Arról nincsenek információink, hogy Zselízen az eredeti Nepomuki Szent János-szobrot mikor állították, az viszont biztos, hogy 1945-ben a város mentén három hónapig húzódó front felbecsülhetetlen károkat okozott Zselízen. Ekkor robbantották fel a Szent Jakab-templom tornyát is. A detonáció során a környező objektumokat is kár érte, így a templom tőszomszédságában található Nepomuki-szobor is megrongálódott.

– vázolta fel a helytörténészként is tevékenykedő helyi önkormányzati képviselő, Csonka Ákos, aki kutatta a lokális szakrális kisemlékek történetét.

– tette hozzá a helytörténész. Elmondása szerint ehhez az kellett, hogy egy helyi restaurátor, Mézes Árpád felajánljon az egyháznak egy Nepomuki Szent János-szobrot, amit Tóth Gyulával és Tóth Endrével közösen restauráltak. Az eredeti talapzatnak több darabja is hiányzott, ezért ezeket újra kellett gyártaniuk. A szobrot Mézes Árpád ingyen ajánlotta fel, a talapzat munkáit pedig kedvezményesen, gyakorlatilag csak anyagköltségen Tóth Gyuláék csinálták. A május 17-én tartott szentmise után, egy litánia keretén belül avatták fel.

Láthatjuk, hogy a népszokásokkal egyetemben lassan az egyházi tradíció is kihal, már ami a gyónási titok mártírját illeti. A Nepomuki Szent Jánost ábrázoló alkotások azonban tovább őrzik annak a papnak az emlékét, akinek a száját maga a Jóisten zárta be…

Megjelent a Magyar7 hetilap 202/22. számában.