Nem mindennapi bécsi diákélet
Jakubovich Noémivel egy nemzetközi neurológus konferencián találkoztam, ahol legfiatalabbként a „Miért csináljuk így a traumás betegeknél” témában adott elő. Az érsekújvári lány a bécsi orvosi egyetemen tanul, emellett önkéntes mentősként dolgozik a bécsi Vöröskeresztnél. Vallja, nem magunkért kell tanulni, hanem másokért.
Gyakorló mentősként az foglalkoztatja, hogy betegségeknél, sérüléseknél, miként tudják csökkenteni már a segítségnyújtás elején a súlyosabb komplikációk kialakulását. Ebben is nagyon fontos a tapasztalatcsere, valamint a leg-újabban bevezetett protokollok ismertetése.
Nem meglepő, hogy az egészségügy felé fordultál, hiszen édesapád, Jakubovich Zoltán ismert neurológus.
Valóban, apukám munkája is befolyással volt arra, hogy ebbe az irányba fordult az érdeklődésem. Nyitott füllel hallgattam történeteit, és sokszor jelen voltam egy-egy bevetésnél, amikor Németországban éltünk és háttérügyeletben behívták konzultációra. Én is német alapiskolába jártam, középiskolai tanulmányaimat Budapesten fejeztem be, 17 évesen érettségiztem. Ekkor a nyelvek és a történelem voltak az erősségeim. A magyart, a németet és az angolt anyanyelvi szinten beszélem, ehhez jön még a spanyol is. A szlovákot is megértem, de sosem használtam napi szinten.
Anyukám nyomdokain eleinte jogász szerettem volna lenni, de rájöttem, nem nekem való.
A biológia és kémia viszont nem tartoztak a kedvenceim közé, de amikor érettségiztem, megfogalmazódott bennem, nem magamért kell ezeket tanulnom, hanem másokért.
Az egyetem előtt azonban még közelebbről megismerted a szakmát…
Először Bécsbe mentem mentőtiszti képzésre. Keményen kellett dolgozni, de itt lettem százszázalékosan biztos abban, hogy semmi mást nem szeretnék csinálni. Mára már a kurzus pedagógiai részét is elvégeztem, így taníthatom az elsősegélynyújtást, részt vehetek a mentőtisztek képzésében.
Egy év mentőtiszti képzés után jelentkeztél, és fel is vettek az orvosi egyetemre. Hogy tudod a kettőt együtt végezni?
A tanulmányaim mellett nagyon be kell osztanom az időmet, hogy tovább mentőzhessek, mert sokszor 12 órás szolgálataim is vannak. Egyik pénteken az utcáról óriási hangzavar hallatszott. Kinéztem és láttam, valaki segítségért kiabál, lefutottam, és láttam, hogy ott áll egy fiatal srác, véres pólóban.
Mondtam az egyik férfinak, hívja a mentőket, én pedig befutottam a szállásra és kivettem az elsősegélyládából a legszükségesebb dolgokat.
Amikor lefektettük, spriccelt a vér a sebből. Onnantól kezdve csak nyomtam erősen, mert félő volt, hogy elvérzik. Kiderült, megkéselték. Sok vért vesztett, már nem is volt öntudatánál, amikor megérkeztek a mentőegységek. Az ilyen esetek fizikailag és szellemileg is kimerítik az embert.
Hogyan képzeled el a jövőt?
Itt Bécsben szeretném folytatni a tanulmányaimat, a szakvizsgát meg majd a jövőben eldöntöm, hol lesz a legjobb letenni. Szórakozóhelyekre nem-igen járok, időm se lenne rá. Kollégiumi barátaimmal inkább kimegyünk sportolni, sétálni vagy főzünk valamit együtt.
Sokszor hazamegyek Érsekújvárba, de ezt a családcentrikusságot azok a barátaim értik igazán, akik messzi országokból jöttek, az osztrákok és a németek kevésbé.
Az utamnak még csak a kezdeténél járok, de azt tudom, hogy ez a saját utam. Nemcsak megtanultam, de tapasztaltam: a siker titka a tudás, a kitartás és a becsület.
