Nem csak a Duna, az összefogás is erős volt

1965-ben a Komáromi Járási Vízgazdálkodási Igazgatóságon három mérnök dolgozott. Laci bácsi Baros János igazgató műszaki helyettese volt. A kidolgozott árvízvédelmi terv (hogy a 30 kilométernyi árvízvédelmi szakaszon két mérnök dolgozik, akik 12 óránként váltják egymást, mellettük négy technikus és további segéderők) jól hangzott, de csak papíron működött.

Baros János Komárom városvédelmét végezte, a fiatal kolléga kapta a Vágot, ami kevésbé volt veszélyes, Décsi László pedig a Nagy-Duna Csicsótól Karváig terjedő 70 kilométeres szakaszán dolgozott, valamennyien 24 órás szolgálatban. A járás egy fillért nem biztosított az árvízvédelemre. Lett volna mérnök, csak meg kellett volna fizetni, említi a manapság is ismerős okokat Laci bácsi.

– Májusban már látszott, hogy nagy baj lehet, ezért az időseket, az iskolásokat magasabb területre szállították, kitelepítették a földműves-szövetkezeteket, a haszonállatokat, elszállították a nagyobb gépeket, műszaki berendezéseket. A legveszélyesebb hetekben már csak a csendőrök, önkéntes tűzoltók és elöljárók maradtak a községekben. Az utolsó hetekben szereztem egy rozoga vaságyat, ott aludtam a telefonközpontban, hogy mindig kéznél legyek. A nejem mint gyermeknővér dolgozott, s ifjú házas létünkre megesett, hogy egy hétig se láttuk egymást. Ha akart is egy kis ebédet hozni, mire kiért vele, én már az ötödik faluban voltam.

– Ezt kiszámítani nem lehetett – folytatja a mesélést Laci bácsi.

–  Normális viszonyok közt a Nagy-Dunán az árhullám június–július során vonul le. 1965-ben a Duna vízgyűjtő területén rendkívül sok hó esett, és 100–150 milliméter eső naponta. Így március második felében már teljes erővel védekeztünk. Kilenc árhullám vonult le a folyón, az ötödik vitte el a keskeny pati nyári gátat, ami 80 hektár területet védett, a hetedik okozta a nagy pati és csicsói gátszakadást. Július 15-én, a reggeli órákban történt.

Én már fél nyolctól Paton voltam, s láttam, hogy 100 méter hosszúságban ömlik a víz. Ilyenkor nemigen lehet mit tenni. Tízezer hektár került víz alá.

A vezetőséggel abban egyeztünk meg, hogy később, ha lecsökken a vízszint, majd ezen a szakadáson vezetjük vissza, hiszen ez volt a legmélyebb pont. Később úgy is lett.

Pat után két nappal villámcsapásként ért a Kulcsod és Csicsó közti gátszakadás híre. A pontonos katonák kivágták a rezet, hihetetlen gyorsan pontonhidat építettek, kaptunk két helikoptert is. Tartottuk a kapcsolatot Magyarországgal, az ottani illetékesek azt mondták, nekik ilyen jellegű szakítást még sosem sikerült elzárni. Nekünk sem sikerült. 1200-1300 köbméter víz folyt be másodpercenként a 150 méter széles szakaszon, akkora erővel, hogy 18 méter mélyen kimosta a földet a víz sodra. 3 milliárd köbméter víz ömlött rá a területre. Nem voltak embereink a gátakon, a legvégén már kihajtották a szabókat, cipészeket, borbélyokat is.

A töltés olyan volt a sok víztől, mint a lekvár. Tán a vakszerencse vezérelt, mikor egy nyugdíjas bácsira lettem figyelmes, aki a töltésen elsüllyedt a falábával. A vállamon cipeltem biztos helyre, és szigorúan ráparancsoltam, hogy meg ne próbáljon még egyszer segíteni!

Csicsón 450 teherautó hordta a követ a dévényi kőbányából a szapi és keszi provizórikus kikötőkön keresztül. Akkora bálványokat raktak a teherautóra, hogy néha csak 2-3 darab fért egy 10 tonnás teherautóra, de amint a vízbe engedték, a víz sodrása, mint a gyufaszálat, úgy vágta ki őket. A tengerszerű Dunán alig lehetett tájékozódni, a feletteseim engem szemeltek ki a feladatra. Décsi, te minden fűzfát ismersz a Csallóközben, te leszel a kalauz, mondták. Katonai motorcsónakokkal közlekedtünk, hogy kapcsolatot tartsunk az egyes községekkel.

Minden szivattyútelepünk víz alatt volt, ezeket használni nem lehetett. Magyarországról ugyan kaptunk hat speciális szivattyút, de ezek teljesítménye fél köbméter/mp volt. Őszintén, hárommilliárd köbméter vizet fél köbméteres szivattyúval a végítéletig szivattyúzhattuk volna. Az egyetlen valós megoldás a víz visszavezetése volt. Az erre alkalmas legmélyebb pont a Duna Vág felőli oldalán volt, ahol fel kellett robbantani a töltést. Száz mázsa robbanóanyagot raktak a töltésbe, amit távirányítással akartak felrobbantani.

Az első robbantás sikertelen volt, mert a töltésben szinte már semmi szilárd anyag nem volt, a robbanóanyag nem tudta kifejteni a hatását. Szegény bakáknak kézzel kellett újra kifúrniuk a töltetek számára a lyukakat.

A gátat Zsitvatőnél is átvágtuk. Ott nem mertünk robbantani, mert közel volt a szivattyútelep, markológép dolgozta át magát a gáton. A hullámtéren volt egy út is, azt is felrobbantottuk, hogy visszafelé folyjék a víz. Egy hónapig tartott, mire visszament a víz. A lakosság szeptember–októberben tudott visszatérni, néhány iskola pedig csak karácsony táján.

Ha összegzem a dolgokat, azt mondom, még egész jól megúsztuk, hiszen haláleset nem történt. Ennek fő oka, hogy időben kitelepítettek mindenkit. Őseink is előrelátóak voltak, a templomok és a temetők szinte kivétel nélkül dombon álltak, bár Megyercsen a templom is víz alá került, amit akkoriban fényképeken dokumentáltam, akárcsak az egész árvizet. Amikor a megyercsi lelkész, Tuba Lajos megtudta, hogy vannak képeim, előhívta őket, kijuttatta Hollandiába, s ezektől megnyílt a hollandusok szíve és bugyellárisa.

Annyi pénzt küldtek, hogy újra lehetett építeni a templomot. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy én is hozzájárultam az új templom építéséhez.

Minden csehszlovák járás kapott egy károsult települést, amit patronált. Onnan küldtek kőművest, ácsot, alapanyagot, hogy segítsenek. A helyreállítások késő ősszel kezdődhettek. Küldtek élelmiszert is, s az állatállomány fokozatosan visszakerült, mikor rendbe hozták az istállókat. A gépeket is visszahozták. De hogy most lenne-e ekkora összetartás az országban? Nem harapnám meg az ujjamat érte.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/35. számában.