Nagyné Sarlós Ildikó emlékére

Gyerekként az iskolában féltünk tőle, mert szigorú volt. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nekem ötödikben szlovákot tanított (az ismeretlentől pedig eleve fél az ember). Kár, hogy csak egy évig voltam a „keze alatt”. Végzettsége szerint tanító, de akkor Szepsiben a magyar iskolában az alsó tagozaton még főiskola nélküliek tanítottak, így hála a helyzetnek több testnevelést, illetve szlovák órát kapott a felsőbb osztályokban. Amikor aztán kiszorult az 5-9-ről, akkor mutatkozott meg igazán pedagógusi nagysága, amikor végig vihetett négy évfolyamot, mert a négy év nevelés, tanítás, formálás olyan pozitív nyomokat hagyott egész évfolyamokon, hogy a szemmellátható és érezhető különbség miatt változtatni kellett az iskola belső oktatási rendszerén.

Nagy volt a férje utáni neve, a hangja, de elsősorban a tettei voltak nagyok. A gyerekkorát a „nagy csehszlovák évek” jellemezték, amikor nem volt jó magyarnak lenni. 1942-ben született, mégpedig január elsején, mint Petőfi Sándor. A háború utáni hányatottság keserű kenyerét majszolva rokonoknál húzták meg magukat Trencsénben, ahol édesapja Sarlós József az egykori olimpikon, élsportoló bujkált. Édesanyja Budapesten ragadt testvérével. A kor nagy és kiszámíthatatlan sorsai.

A főiskola elvégzése után egy keveset a csatai iskolában tanított, majd miután az osztályidegen pedagógus édesapja, konstrukció-festőként munkát kaphatott a Kelet-szlovákiai Vasműben Kassán, Szepsibe költöztek.

Ildikó amellett, hogy három gyermeket nevelt és tanított, szükségének érezte az iskolán kívüli tevékenységek erősítését. A Fehér Liliomszál leánytánccsoporttal nevet szerzett az iskolának és Szepsinek egyaránt. Harmincöt évesen megalakította a Szepsi Menyecskekórust, amiből idővel Asszonykórus lett, ahol az évtizedek alatt olyan érces, tiszta hangú, a paraszti erőből táplálkozó hagyományápoló gárdát nevelt, hogy az országos versenyek arany sávját a tizenhat asszony sokáig érezhette népviseletük sujtása mellett ragyogni. Gyerekeit, Myrtillt, Jánost vagy Petit sokszor küldte házról-házra, hogy az éneklő-csoport tagjaitól összeszedjék a csattos, úgynevezett karakter cipőket, ha éppen a lányoknak volt fellépése, majd fordítva. Szegényes, de felemelő idők voltak. Ildikó huncutan gyakran szólt a neveltjeihez szlovákul: „ženičky, detičky”! Aztán a cigis rekedtes hangjával kacagott egy jó nagyot. Szerette a társaságot, de nem szerette a rivalda fényt. Akkor érezte boldognak magát, ha alkothatott-szervezhetett, de háttérbe maradva. Csemadok elnökként is igazgatta a város magyarságának kulturális életét. Bírta a munkát, de nem szerette a megalkuvást és igazságtalanságot. Mindentől rosszabbul viselte, ha a tanítványai hátat fordítottak a munkájának, vagy szülőként az iskolának. Ebbe bele tudott betegedni, ilyenkor értelmetlennek érezte a küzdelmét, a diákokba vetett hitét, energiáját.

2000-ben megkapta a város legmagasabb elismerését a Pro Urbe-díjat, de azt már keserű szájízzel vette át. Elmondása szerint nem érezte sem az iskola, sem pedig a városvezetés igazi támogatását, hogy a kultúra oltárára tényleg annyit áldoznának, amennyit az megérdemelne, illetve megkívánna. Ekkor már otthagyta Szepsit és a péderi kisiskolában tanított. Imádták! Kicsitől nagyig énekelt az egész falu, a műsoros estjei legendává váltak.

Aztán komáromi magányában is gyakran emlegette még a Péderben alapított Csitri Kórus tehetséges lányait, vagy a szepsi Bódvácska színjátszócsoport darabjait, a huncut inasokat, ahogy Abaújban mondják a fiú gyereket. Apropó inasok! Az utolsó időkben volt, hogy tudatosan, volt, hogy véletlenül is felhívott. Nagy komolyan rákérdezett, hogy reméli, hogy én a fiaimat inasoknak hívom még. Nagyot röhögött utána a rekedt hangján…Nem tartalmaztak ezek a beszélgetések fontos dolgokat, de életszagúak és őszinték voltak.

Szégyellte, hogy a tanítókkal kiszolgáltak – megcsináltattak mindent, aminek sok köze az oktatáshoz nem volt. A szocializmus visszáságaira gondolt. Mesélte, hogy a rendszerváltás után az egyik Szepsi Napok ünnepi ökumenikus istentiszteletére a templomtól sorokba rendezve, népviseletben indultak el az Asszonykórussal a tér felé. Szent énekeket énekeltek, kezükben az imakönyv. A járdáról az emberek nézték a menetet, és elmondása szerint akkor nagyon elszégyellte magát, hogy azok ugyan mit gondolhatnak a tanítókról. Egy pár éve még a május elsejei felvonuláson gardírozta a gyerekeket, két hurrá között igazgatva a sorokat a jól begyakorolt „éljen a béke éljen a párt” rigmusok közepette. Biztos vagyok benne, hogy azon a Szepsi Napon tévedett. Neki nem volt szégyellni valója. Gabonát nem söpört le senki padlásáról, nem jelentett fel senkit, nem szolgálta önként a kommunista pártot és amikor már tehette, akkor sem ült a templom első padsorába.

Igyekezett gerinces magyar embernek, olyan tanítónak maradni, aki másokért, másoknak világít. Ezt érezte küldetésének. Feladatának pedig, hogy adjon! Rá aztán teljes mértékbe illett a bibliai példázat.

A szüleit említette példaképének. A családi sírboltban március 18-án újra egymásra találtak.

Ildikó nyugodj békében.

Szerettünk!