Nagyheti szokások és hiedelmek a Zoboralján
Múlt héten az eltűnőben levő virágvasárnapi zoboralji népszokásokról tájékoztattuk olvasóinkat. Ez alkalommal pedig az időszerű, nagyhétre jellemző szokásokról és hiedelmekről beszélgettünk Sipos Anna néprajzkutatóval, a Duna Menti Múzeum munkatársával.
Sipos Anna elöljáróban leszögezte: a virágvasárnap utáni hetet a Zoboralján is nagyhétnek nevezik, s ez az időszak mindig a húsvétra való előkészület jegyében zajlott. Egyebek mellett ilyenkor végezték az otthoni nagytakarítást és meszelést.
„A zoboralji emberek a nagyhét során mindent kihordtak a házból, az ágyneműt kiszellőztették, tisztát húztak. A falakon kívül a kemencét és a kémény alját ugyancsak átmeszelték sárga agyagos mésszel. A mészbe egy kis gálicot vagy kékítőt is tettek, hogy szép fehér legyen a fal. A takarítás mellett szintén fontos munka volt a gyolcsruhák mosása, keményítése és vasalása. A takarítással csütörtökön már reggel igyekeztek végezni, mert 9 órakor megkötötték a harangokat, és minden szerszámot, meszelőt, seprűt letettek, s az ünnepekig tilos volt dolgozni. A tilalom a mosásra és a földdel kapcsolatos munkára is vonatkozott. Harangozás helyett kerepeltek, és miután először megszólaltak a kerepelők, a gazdasszonyok abban a hiszemben söpörték körül a házat, hogy ezzel a férgeket és a kártékony rovarokat elűzik annak környékéről“ – magyarázta a zoboralji származású szakember.
Nagypénteken bevett szokás volt az ún. patakban való hajnali mosakodás.
„Ezt abban a hiszemben tették, hogy a nagypénteki mosdás megvédi őket mindenféle betegségtől. Az állataikat is megmosták, hogy azokat is megvédjék a bajtól. Egy másik nagypénteki szokás szerint egy csomó bogánccsal (az ottani elnevezés szerin: bógáccsal) körülfésülték a házat abban a hiszemben, hogy annak köszönhetően majd minden kártevő elkerüli a házat. Ezután a bogáncsot azért dobták be a patakba, hogy az az összes kártevőt elvigye a faluból. Nagypénteken tilos volt földdel dolgozni, ásni, kapálni, mert úgy tartották, aki ezt teszi, az az Úr Jézus sírját ássa. Vasalni sem lehetett, mert akkor a hiedelem szerint Jézus sebeit égették. Abban is hittek, hogy ha nagypénteken esik, akkor egész évben szárazság lesz“ – fejtette ki.
Szombaton reggel a zoboralji asszonyok korán reggel sütötték a kalácsot, majd kényelmesen felkészültek a délutáni szertartásra és az esti feltámadásra.
„Csütörtökön és pénteken, valamint a feltámadásig még szombaton is szigorú böjtöt tartottak. A feltámadási körmenet falvanként változó volt, hol nagyobb, hol kisebb körmenet zajlott. Olyankor mindenhol a férfiak vitték a baldachint, alatta pedig a pap vonult az oltáriszentséggel. A körmenetben általában részt vett a falu apraja-nagyja. Mindnyájan várták a feltámadást, ugyanis a 40 napos böjt után ez a nap a felszabadulást, örömöt jelentette. Ezek után megengedett volt a tánc, éneklés, mulatozás“ – ecsetelte a további részleteket.
A másnapi nagyvasárnap dologtiltó napnak számított, valamint külön tilalom vonatkozott a nőkre.
„A hiedelem szerint nagyvasárnapi szerencsétlenség érhette a házat akkor, ha először a női nem képviselője lépte át annak küszöbét. Az utóbbi időben ez a tilalom oly´ módon enyhült, hogy a férfilátogató után az asszony is beléphet a felkeresett házba. Ezen a napon szokták az ételt szentelni. Az ételszentelés szokásának elmaradása a helyi plébánostól is függött, az adatok erre vonatkozóan ellentmondásosak. Volt, ahol az már az I. világháború idején elmaradt, de volt olyan falu, ahol azt még a múlt század 50-es éveiben is megtartották. Zoboralján e napon szokták a lányok, asszonyok a tojást hímezni. Miután megfőzték, jó szárazra törölték és viasz meg ún. íróka segítségével kidíszítették. Utána pedig hagymalevéllel befestették. A leggyakrabban előforduló minták a következők voltak: tökmagos, csibelábas, kacskaringós, gereblyés, vasvillás, kantáros, barkaágas, rozmaringágas, ásós, lapátos, kapás, szélmalmos, szegfűs, rendkívüli csillagmintás, szíves, kosárkás. Alsóbodokon a keresztmama a tojások megfestése után, tehát már vasárnap délután minden legfeljebb 5 éves keresztfiának küldött ajándékot: díszes szövött kenyérruhába kötve túrós lepényt, mákos és diós kalácsot, valamint 1-2 hímestojást. Ezzel a szokással tulajdonképpen szorosabbra fűzték a rokoni kapcsolatokat. Sajnos, a 70-es éveket követően elmaradt ez a kedves hagyomány“ – tudtuk meg Sipos Annától.
A néprajzkutató a Nyitra-vidéken mindmáig élő szokásnak számító locsolkodásról is beszélt:
„A kisfiúk a múlt században, a 60-70-es évekig a locsolkodást már vasárnap délután elkezdték. Olyankor a lányokat vasárnapi sétálgatás közben lepték meg. A nagyobbak vödörrel, a kisebbek bögrével vagy fűzfából készült vizipuskával öntöztek. Természetesen, a lányok is keresték az alkalmat, hiszen aztán egész évben erről beszélhettek. A vasárnap délutáni öntözködés nagy zsivajjal, sikolyokkal járt. Az igazi öntözés azonban mégiscsak hétfőn volt, amikor a legények meglátogatták a lányos házakat, ahol szívesen látták őket. A 30-as évektől a fiúk már szagos vízzel is öntöztek. Azt narancshéj, ibolya vagy illatos szappan segítségével készítették el. A rokonokat, ismerősöket látogatták meg, az öntözésért hímestojást, piros tojást, pénzt, kalácsot, almát kaptak. Az 50-es évektől pedig elterjedt a különféle csokifigurák ajándékozása is“.
Az öntözőhétfőt követő keddet e vidéken suhodókeddként is emlegették.
„E napon a lányok látogatták meg azokat a fiúkat, akik az előző nap megöntözték őket. Beköszöntek a házba, és mondták, hogy „elgyüttünk suhonnyi“. Fűzfavesszőből font „suhodóval“ megveregették a fiúkat és a férfiakat, hogy azok testén ne legyenek kelések. Olyankor a lányok édességet, almát és egy kis pénzt kaptak“ - zárta tájékoztatását a komáromi múzeum munkatársa.
