Múltidéző húsvétvárás a hajdani izsai kántor lányával
Az immár 84. életévében járó Markovicz, született Csabajkó Gizella, nyugalmazott izsai óvónő és nevelőnő édesapja, Csabajkó Gyula ötvenöt évig volt a község kántora. A mélyen vallásos családból származó Gizike szívesen mesélt a húsvéti ünnepkör egykori méltó megünnepléséről, felelevenítve a helyi népszokásokat és a sokak számára feledhetetlen emlékként őrzött, háromszólamú templomi passióéneklést. Hangsúlyozta: a korosztálya számára ma is elképzelhetetlen Jézus feltámadásának ünnepe a templomi szertartások nélkül.
Nagycsütörtök az utolsó vacsorának, Jézus elfogatásának, szenvedése kezdetének, nagypéntek Krisztus kereszthalálának a napja. Nagyszombat az év egyetlen olyan napja, amikor nincs szentmise, az egyház Krisztus sírjánál virraszt. A nagyszombat esti szertartások liturgikus szempontból már a húsvétvasárnap előesti ünnepléséhez tartoznak. Húsvétvasárnap, Jézus feltámadásának főünnepe pedig a legnagyobb keresztény ünnep.
Csabajkó Gizella családja mindig erősen kötődött az egyházhoz és a Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelt izsai katolikus templomhoz.
Az egyes szerepeket (Jézus, Péter, Pilátus, Júdás stb.) a gyülekezetünk jobb énekesei között osztotta szét, hiszen nagyon jól tudta, hogy kinek milyen hangja van. A jobb hangú izsaiak ugyanis a vasárnapi szentmiséken mindig az orgona körül foglaltak helyet.
Egykor az izsaiak számára húsvétkor a templom volt az első, ahova régebben nagyon sokan jártak.
– A szentély díszítésébe is szívesen besegítettünk, hogy méltó legyen az ünnephez. Az odaillő öltözék is elvárható volt, a nők felvették az ünneplő népviseletet.
– magyarázta Gizike azzal, hogy sajnálatára manapság már húsvétkor sem telik meg a templom. A betelepülők nem járnak templomba, s a szép népszokások is kihaltak.
– Az én utódaim pedig már nem Izsán élnek. Az egyik lányom Komáromba, a másik Marcelházára ment férjhez, három unokával és egy majdnem 3 éves dédunokával gyarapodott a családunk. Gyakran hazalátogatnak, húsvétkor is együtt szoktunk ünnepelni.
– Az édesanyám mindig nagyszombaton főzte meg a sonkát, a kolbászt és a tojásokat, a sonkaléből pedig bableves készült. Mindebből csak a böjt elmúltával, a feltámadás után ehettünk. A húsvétvasárnapi ebéd rendszerint tyúkhúsleves és „takartos” káposzta volt, amiből bőven maradt húsvéthétfőre is, ezért aznap nem kellett főzni.
Húsvéthétfőn már kora reggeltől számtalan férfi- és fiúcsapat járt megöntözni a lányokat, asszonyokat. Locsolóverseket mondtak, és kannából zúdították rájuk a vizet, hogy el ne hervadjanak.
– Mi pedig cserébe piros tojásokkal jutalmaztuk őket. Sok fiú útközben megette a főtt tojásokat, amiről az utak mentén szétdobált tojáshéjak árulkodtak. Kedden pedig egy-egy pohárnyi vízzel mi locsoltuk meg a fiúkat.
– Mindez már csak szép emlék, manapság az izsaiak is bezárják a házuk kapuját, kerítésekkel veszik körül az otthonukat, s a lelkük kevésbé nyitott egymás iránt. Nem úgy, mint régen, amikor tényleg csak a leggazdagabbak vontak kerítést a házuk köré.
Az eddig elmondottak a békeidőkre vonatkoztak, ám Gizike gyermekkorára rányomta bélyegét a második világháború, amit az egész család szenvedéstörténetként élt meg.
Az édesapám néha felmerészkedett pár gyümölcsért, hogy legalább így enyhítse az éhségérzetünket. Amikor pedig német katonák lepték el a falut, a kevés élelmünket, például a szalonnát, inkább megosztottuk velük, csak hogy ne bántsanak minket. Viszonzásul adtak krumplicukrot, ami akkortájt ritka csemegének számított. A háború alatt húsvétkor sem mehettünk templomba, csak odahaza imádkoztunk azért, hogy mindezt a borzalmat túléljük. Isten segítségével ez is sikerült.
– A lányaimtól tudom, hogy sajnos már Komáromban és Marcelházán sem tartják a húsvéti népszokásokat. Azok a fiúk, akik pedig mégis megöntözik a lányokat, jobban örülnek a pénznek és a csokinyuszinak, mint a hímes tojásnak.
Csabajkó Gizella szerint mindenkinek meg kellene ünnepelnie Jézus feltámadását.
Bár Izsán szabadtéri kálvária nincs, de érdemes a templomi keresztutakon részt venni. Ehhez is főleg mi, idős lakosok ragaszkodunk. Miközben imádkozva, énekelve, minden állomásnál rövid elmélkedést meghallgatva, végigjárjuk a 14 stációt, még jobban átérezzük Krisztus szenvedését. Hiszem, hogy a közeli háborúval és további problémákkal mételyezett, forrongó jelenünkben felettébb nagy szükség van a közös elcsendesedére és imádkozásra.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/13-14. számában.
