Míves, példára ingerlő perbetei emlék az utókornak
„Volt egy felvidéki falu, kicsit járásszéli, kicsit nyelvhatár menti, úgy háromezer körüli, a maga bajával és örömével. Van egy felvidéki falu, kicsit járásszéli, kicsit nyelvhatár menti, úgy háromezer körüli, a maga bajával és örömével. A volt és van nagyon fontos! Ebből jön világra a lesz!” – ezzel a nagyon-nagyon megszívlelendő gondolattal indít a minap megjelent Perbetei almanach. Keménykötésben, krétapapíron, 600 példányban, 130 oldalon a helyi Csemadok kiadásában – s mindez koronavírusos időben.
Perbete Komáromtól 24 km-re északkeletre fekszik, dombos vidéken. Perbeténél keresztezi egymást az 589-es, valamint az 509-es közötti főút. Lakosainak száma egykor elérte a 3 500-at is, ma 2 800 körül mozog. S bár, ahogy más felvidéki magyar településen, itt is alaposan megnőtt a szlovákok száma, a lakosok nagy többsége még mindig magyarnak vallja magát.
2020-ban a COVID 19 a helyi szervezetek, – ahogy ők mondják –, közösségek életére is alaposan rányomta a bélyegét, de azért azok korántsem tétlenkedtek. A Nyitrai Megyei Önkormányzat és a Leader program támogatásával kiadtak egy almanachot, amelyben bemutatják a települést, annak közösségeit. Teszik ezt újkori krónikásként azzal a nem titkolt szándékkal, hogy emlékjeleket hagyjanak maguk után, de egyúttal más magyar (s nem magyar) településeknek is kedvet szerezzenek ahhoz, hogy ők is meglepjék magukat egy ehhez hasonló felbecsülhetetlen értékű kiadvánnyal.
Valószínűleg sokkal jobb kondícióban lenne ez a felvidéki közösség, ha a perbeteihez hasonló értékmentő emberek élnének azon a sok száz településen, amelyeknek nagy részén már a Csemadok sem létezik (legfeljebb papíron).
Gömöri lévén hadd büszkélkedjek el vele, hogy hasonló nemes tevékenységet Nagybalogon fejt ki a Csemadok, ahol Pál Dénes helytörténész már több könyvben is megörökítette a település múltját és közelmúltját, s amíg élt, több gömöri falu (Egyházasbást, Feled, Serke) múltját és közösségi életét összegezte G. Kovács Gyula helytörténész is.
De térjünk most vissza a Perbetei almanachoz, amely első alkalommal öt tanulmányban dolgozza fel a település történetét és közösségi életét.
Szabó Edit az egyetemes történelem prizmáján át vezeti végig az olvasót Perbete múltján egészen 1948-ig, amikor a kommunista hatalomátvételnek köszönhetően legalább alapvető jogaikat visszakapták a felvidéki, így a perbetei magyarok is.
Perbete már Krisztus előtt 3000 és 2500 között lakott település volt, a zselízi csoport és lengyel kultúra települése állt a jelenlegi falu helyén, első írásos emléke 1297-ből való, s a falu nevének több alakváltozatát is ismerjük.
1312-ben például Perbethe néven találkozhatunk vele.
A falu a 18. században indul jelentős fejlődésnek, 1900-ban már 3 500 lakosa van, s az Udvardi Járásban Udvard és Naszvad után a harmadik legnépesebb településnek számít. 1850-ben már vasútállomása is van, s a falun keresztül halad a Párkánynána-Pozsony vasútvonal, amely szintén hozzájárul a település gyors fejlődéséhez.
Perbete sem térhetett ki a 20. század tragédiái elől, mind az első, mind a második világégés, mind a kitelepítések alaposan átgázoltak rajta. A második világháborúban elveszíti jelentős számú zsidó lakosságának nagy részét, a zsinagógát is elbontják, 130 családot telepítenek ki Csehországba, míg 226 családot Magyarországra, ahonnan evangélikus szlovák családok érkeznek a helyükre.
Jakab Katalin az utolsó utáni pillanatban, 2008-ban, a vezetésével létrejött Néprajzi Gyűjteményt mutatja be alapos részletességgel, szól a helyi nyelvjárásról, a népi építészetről, a viseletekről, egykori mesterségekről. Perbetén mind a katolikus, a református és evangélikus gyülekezetnek van temploma, a kötetben Bagin Árpád a helyi katolikus, míg Erdélyi Zoltán a református közösség múltját veszi számba (utóbbi szól az evangélikus egyház tevékenységéről is).
Tárnok Katalin, a Csemadok elnöke és Török Sarolta pedagógus pedig a Csemadok és az elmúlt hetven év kulturális tevékenységéről ad számot.
A Csemadok helyi szervezete 1949 december 7-én alakult meg, s az elmúlt, immár több mint hét évtized alatt a községben működött színjátszó csoport, éneklőcsoport, citerazenekar, s megjelenik a Perbetei Hírmondó is.
A legnagyobb hagyománnyal a színjátszás bír, 2016-ban az 1956-os forradalomra egy 30 szereplőt felvonultató előadással (56 csepp vér) emlékeztek, de működik a Tündérvirágok színjátszó csoport, ahogy a Napraforgó Néptáncegyüttes is.
A pazar kivitelezésű kötetet számos archív és a falu jelenlegi arculatát bemutató fotó (Varga Tibor) is gazdagítja, ahogy találunk benne szlovák összefoglalót, s közlik a felhasznált irodalom részletes jegyzékét, valamint az adatközlők nevét is.
A zárszóból megtudjuk azt is, hogy ennyi fért ebbe a kötetbe, amelynek a folytatásán is gondolkodnak, hiszen még nem foglalkoztak a falu természetrajzával, az 1948 utáni időszakkal történelmi szempontból, ahogy a híres honfoglalás kori leletekkel sem. Ahogy kimaradtak ebből az úttörő vállalkozásból a falu jeles szülöttjei, így Pándy Lajos színművész, a budapesti Vígszínház legendás tagja is, aki A csodálatos nagykendő címmel Perbete meséit is összegyűjtötte.
– zárják az almanachot szerényen s meglehetősen kishitűen a szerkesztők, de nyugodjanak meg, nemcsak hogy maradandót alkottak, hanem példát is mutattak mindazoknak a településeknek, akik még nem jutottak el odáig, hogy megajándékozzák a saját közösségüket egy hasonlóan nívós emlékkönyvvel. Ugyanis még nem jöttek rá, hogy ha a múltjukat nem veszik számba, akkor jövőjük se igazán lesz. Tessék, itt a remek példa, amit nemcsak érdemes, hanem kötelező is (lenne) követni!
