2026. február 21., 12:13

Mivel érdemeltem ki ezt a díjat?!

Battyányi Veronika egészen fiatal volt, amikor a kultúrában kezdett tevékenykedni. Tizenhét évesen tagja lett a Bodrogszentmárián működő amatőr színtársulatnak, s az évek során természetessé vált számára, hogy a magyar kultúráért dolgozzon. Nem érezte ezt munkának: a kötelességtudat teljesen természetesen érett meg benne. Egyre nagyobb lépéseket tett előre, és egyre nagyobb sikereket ért el az időközben megalakult helyi éneklőcsoporttal. Tavaly nyáron több környékbeli énekcsoport vezetője köszönte meg neki, hogy biztatásával, tanácsaival hozzájárult a sikerükhöz. Idén januárban a magyar kultúra napja alkalmából Galántán elsőként hívták színpadra, hogy átvegye a Csemadok Életmű Díjat.

 

Battyányi Veronika
Fotó: Hudák Katalin
Ritkán fordul elő, hogy egy megírandó anyaghoz csak át kell sétálnom az utca másik oldalára, mert az interjúalanyom az egyik közeli szomszédom.  Most ebben a kiváltságos helyzetben vagyok, és Battyányi Veronikát arra kértem, vegyük végig gazdag élettörténetét.

– Tizenhét éves lehettem, amikor tagja lettem a Szentmárián működő színjátszó csoportnak. 1967 óta vagyok aktív tagja a Csemadoknak, akkoriban színjátszással kezdtünk. Egy amatőr rendező irányított minket. A faluban működött egy zenekar is, velük közösen minden szombaton zeneesteket szerveztünk.

A Csemadok égisze alatt aztán egyre több kezdeményezés indult el, köztük a Gyöngyvirág népdalcsoport.

– Egy idő után igényt éreztünk a megmérettetésre. Meghívást kaptunk egy Királyhelmecen szervezett eseményre, ahol az Egerből érkező Bimbó Zoltán tanár úr biztatott minket arra, hogy folytassuk, versenyezzünk és fejlődjünk. Akkor térségi dicséretes minősítést kaptunk, két évvel később pedig arany minősítést nyertünk Egerben.

Battyányi Veronika
Fotó:  archívum

Az első aranyig megtett út alatt nagyon motiváltak voltunk – minden verseny előtt az dolgozott bennünk, hogy mindenképp aranyat szeretnénk. Tudtuk ugyanakkor, hogy ez nagyrészt a zsűritől függ majd: a bírák sokféle kritérium alapján döntöttek. Közülük is talán Birinyi József volt a legszigorúbb. (Birinyi József népzenekutató, népzenész, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége, a KÓTA társelnöke – a szerk. megj.) Végül arany minősítést kaptunk, emellé pedig egy külön dicséretet is. Utóbbi önmagában is tovább erősítette bennünk a lelkesedést. Az énekcsoport akkor nyolc nőből és egy férfiból állt. A zsűri elnöke külön kiemelte, hogy nagy érték számunkra „Jóska” bácsi férfihangja: „Maguknak van egy brugójuk, becsüljék meg!” – emlékezik Battyányi Veronika.

 

Díjak, elismerések

Ahogy teltek az évek, jöttek az eredmények is, köztük a nagyra becsült Aranypáva minősítések – összesen tizenhárom – és két Nagy Aranypáva-díjat szereztek, amire különösen büszkék. Számos más versenyen is részt vettek, például a Bíborpiros szép rózsa és a Tavaszi szél vizet áraszt rendezvényein.

– Szerepeltünk Dunaszerdahelyen, Rozsnyón, Nagysallón, többször Egerben, valamint Budapesten is, ahol az Aranypáva nagydíjon kiemelt nívódíjat kaptunk. Felléptünk Nádudvaron és Tarpa településen, Kassán pedig a karácsonyi vásárban is szerepeltünk. Nádudvaron Birinyi József három díjat is adott nekünk. Énekeltünk a Miskolcon rendezett kocsonya- és farsangi fesztiválon, versenyeztünk Komlóskán és Szádalmáson, részt vettünk a Palóc Gálán, szerepeltünk Gombaszögön, és meghívást kaptunk Eger Szépasszony-völgyébe is, ahol szintén Aranypáva nagydíjat nyertünk. Felléptünk számos ünnepségen a Bodrogközben és az Ung-vidéken. Voltunk Szegilongon zászlóavatáson, és még számos más helyszínen, lehetetlen lenne mindet felsorolni.

Battyányi Veronika
Fotó:  archívum

Ahol csak szükség volt rá, ott volt. Hosszú ideig, 1972-től az ezredfordulóig a Csemadok helyi szervezetének elnöki posztját is ellátta, majd rövidebb szünet következett. 2005-ben hivatalosan is megalakult a Gyöngyvirág népdalkör.

– Éveken át sok jótékonysági koncertet adtunk, a bevételt több alkalommal a templom felújítására ajánlottuk fel – emlékezik vissza Veronika néni.

 

Nem munka, öröm

A beszélgetés során sok minden kiderül a friss díjazott életéről. Például az, hogy a Csemadokban végzett munkát mindig természetesnek élte meg: örömből, saját erőből, ellenszolgáltatás nélkül. A fáradozás – esőben, hóban, sárban – magától értetődő volt számára. Ha szükség volt rá, mentek, akár több napra is, anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, van-e rá idő vagy energia, hogy a család számára nem jelent-e túl nagy nehézséget a távollét. Éppen ezért az életmű díj váratlanul érte, különösen annak felismerése, hogy valaki számon tartotta és értékelte mindazt, amit hosszú éveken át magától értetődően tett.

– Amikor elsőként hívtak fel a színpadra, az futott át rajtam, hogy Istenem, most mi lesz? Boldogság és izgatottság keveredett bennem. Eszembe jutott, mennyire meglepett már az is, amikor megtudtam, hogy ilyen kitüntetésben részesülök. Akkor is azon tűnődtem, miért pont én? Hiszen minden, amit tettem, olyan természetes volt, hozzátartozott az életemhez, és soha nem jutott eszembe, hogy bárcsak valaki megjutalmazna érte. Ahogy ott álltam, az utána következő percekben végigfutottak előttem az eltelt évtizedek történései, mint egy film, az első naptól kezdve. Eszembe jutott, amikor egy téli napon éppen egy színdarabot próbáltunk, de akkora hófúvás volt, hogy embermagasra hordta a havat az utcán. Társaimmal húztuk egymást a nagy hóban, de eszünkbe sem jutott visszafordulni: fiatalként remek mókának éltük meg az egészet.
Battyányi Veronika
Fotó:  archívum

Egy ilyen életút soha nem marad hatás nélkül. A Battyányi családban két gyerek született, egy fiú és egy lány, aki láthatóan követte édesanyja példáját. Vállalkozóként, anyaként is mindig talált időt arra, hogy a kultúrában tevékenykedjen – többek között az énekes tehetségével is. A szentmáriai énekcsoport tavaly nyáron tartott jubileumi ünnepségén pedig a résztvevő környékbeli énekcsoportok vezetői mind külön köszönetet mondtak Veronikának mindazért a segítségért, amellyel hozzájárult az ő sikerükhöz is.

– Nem veszem természetesnek ezt a kitüntetést, inkább egy kisebb csodának tartom, hogy valaki rám is gondolt; „ez az ember abban a távoli kis faluban az ország számára láthatatlan volt, de mi tudjuk, hogy tett valamit”. Amikor fiatalon színdarabot játszottunk, és tapsolt a közönség, akkor értettem meg, miért mondják a művészek, akkor boldogok igazán, amikor átélik, hogy mit jelent a taps. Most, ennyi év után, ahogy a galántai művelődési központ színpadán álltam, és hallottam a tapsot, hetvenhét évesen pontosan ugyanazt éreztem. Ugyanazt a boldogságot.

Mire a beszélgetés végére értünk, a „miért éppen én” kérdés szertefoszlott. A válasz ott volt mindabban, amit Veronka néni természetesnek nevezett.

Az írás megjelent a Magyar7 2026/7. számában.

 

Megosztás
Címkék