Mitől válik egy múzeum szerethetővé?
Királyhelmec utcáin járva nem ritka, hogy szembe találjuk magunkat a történelem egy-egy darabjával. A görögkatolikus templom közvetlen szomszédságában egy gyönyörű, patinás épület áll, amely nemrég új köntöst kapott, és ma teljes pompájában emeli a városközpont fényét. Sokan nem is tudták, hogy az a Mailáth József Regionális Múzeum, ahová négy évvel ezelőtt új igazgató érkezett. Ma már díszes felirat jelzi az épület szerepét.
Pakosta Andrea kinevezését akkoriban sok kérdőjel kísérte, hiszen egészen más területről lépett át a kultúra világába; ő pedig friss lendülettel és határozott elképzelésekkel kezdett hozzá víziói megvalósításához. Akkor arról beszélgettünk, mit tartana meg a meglévő értékekből, milyen új irányokkal gazdagítaná Királyhelmec és környéke kulturális életét, és mitől válhat egy múzeum többé annál, mint amit addig megszoktunk tőle. Most, négy év elteltével újra leültünk beszélgetni. Nem elsősorban azért, hogy eredményeket soroljunk fel, hanem hogy visszatekintsünk: mi valósult meg abból, ami akkor még csak elképzelés volt, hogyan változott a múzeum szerepe a köztudatban, és mit jelent ma valódi tartalommal megtölteni egy régi, jól ismert épületet.
A múzeum épületén tavaly decemberben új felirat jelent meg. Miért volt ez lényeges?
Korábban semmi nem jelezte egyértelműen, mi működik ebben a gyönyörű épületben. Fontosnak tartottam, hogy az épület „megszólaljon”, hogy azonosítható legyen. A felirat egyszerre utal a jelenre és a múltra is – ez tudatos volt. Tavaly volt 130 éve, hogy az épület elkészült, 1895-ben, eredetileg a Tisza szabályozásához kapcsolódó intézményként, Mailáth és Sennyei grófok irányításával. A díszes emléktábla ezt az örökséget is megidézi.
Az elmúlt években új típusú programok is megjelentek a múzeumban. Mi volt ezek mögött a gondolat?
Az, hogy ne csak kiállításokra lehessen idejönni. Elindítottunk több kézműves-foglalkozást, egyebek mellett a csipkeverés „iskoláját”, workshopokat, és egy grafikai tervezésre fókuszáló műhelyt is. A környékbeli hivataloknak gyakran nincs lehetőségük profi grafikust alkalmazni, mi pedig szerettünk volna hozzájárulni ahhoz, hogy vizuálisan is igényesebb anyagok szülessenek a térségben. Végül nem is egészen az a közönség érkezett, amelyre számítottunk: helyette sok fiatal, gimnazista kapcsolódott be, s ezt pozitívumként értékeltük.
Gyakran emlegetted azt a célt, hogy az emberek a sajátjuknak érezzék a múzeumot. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Azt, hogy ne legyen távolság az intézmény és az emberek között. A múzeum a legkézzelfoghatóbb része annak, amit csinálunk, és a környéken sokan már ezzel azonosítják a Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézetet. Ez nem zavar, sőt: azt jelzi, hogy sikerült összenőnie a köztudatban a kettőnek. Az a fontos, hogy legyen miért ide jönni, legyen mihez kapcsolódni, és hogy az emberek, mint egy jól ismert helyre lépjenek be. Ebbe a szemléletbe illeszkednek azok a programok is, amelyek elsőre talán nem „klasszikus” múzeumi események. A filmvetítések például nagyon hamar népszerűek lettek. A környéken nincs mozi, így ezek az esték hiányt pótolnak. Idén is négy vetítést tervezünk, természetesen sok múlik azon, milyen filmeket sikerül választani, de eddig azt tapasztaltuk, hogy van igény az ilyen típusú találkozásokra. Hasonló volt a virágvásár is. Őszintén szólva meglepett, mennyire jól fogadták, és az is, hogy más településeken később hasonló kezdeményezések indultak el. Nem szeretném ezt túlértékelni, de ha valóban inspirálóan hatottunk, annak nagyon örülök. Jó érzés látni, hogy a látogatóbarát gondolkodás továbbgyűrűzik. A múzeum belső tereiben is új hangsúlyok jelentek meg. Igyekeztünk erősebben megmutatni a Mailáth család örökségét. A falra festett látványos családfa teljesen újjá varázsolta a teret. A múzeumi kínálat egy hangjátékkal is bővült: Marian Simkulič hanganyagával, amely a Mailáth családot mutatja be.
A könyvtár is sokat változott az elmúlt években. Mi volt a kiindulópont?
Az első pillanattól kezdve úgy gondoltam, hogy a könyvtár nemcsak funkcionális tér, hanem közeg is. Sikeres pályázatnak köszönhetően új bútorokat szereztünk be, megújítottuk a berendezést, és igyekeztünk olyan környezetet kialakítani, ahol egyszerűen jó lenni. Nemcsak kölcsönözni vagy ügyet intézni, hanem leülni, maradni egy kicsit. A visszajelzésekből, a látogatottságból, abból, hogy kik keresnek meg bennünket, jól érzékelhető a változás.
A könyvtár és a múzeum mögött egy nagyobb intézmény áll, melynek 2026-ban fontos évfordulója lesz.
Így igaz. A Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézet fennállásának a 20. éve, amelyet egy különleges történelmi esemény felidézésével szeretnének megünnepelni. 1618-ban Királyhelmecen esküdött Thúrzó Imre, Thúrzó György egyetlen fia és Nyári Krisztina. A harmincéves háború kezdetén tartott, „hetedhét országra szóló” lakodalom több mint harminc kocsival érkező násznéppel zajlott. Nyári Krisztina naplójának részletessége különösen értékes forrás, a történetet pedig tovább mélyíti, hogy férje halála után az Esterházy családba került, s ezzel egy később egész Közép-Európára ható dinasztia története innen, Királyhelmecből indult. A jubileumi programsorozat több rétegben épül fel. Májustól októberig egy nagyszabású kiállítás várja majd a látogatókat, amelyen huszonnégy, korhű ruhába öltöztetett figura jeleníti meg a korszakot, emellett külön kiállítás idézi fel Thúrzó György életét és jelentőségét is. A tervek szerint szeptemberben maga a lakodalom is „újraéled”: a templom előtti téren korabeli ruhába öltözött szereplők, vásárosok, a korszak ételei és italai idézik meg az egykori eseményt, természetesen egy lakodalmi párral együtt. A részletek még formálódnak, de ez az a program, amelyre az intézmény már most készül.
Ha visszanézel erre a négy évre, mit tartasz a legfontosabbnak?
Azt, hogy minden elképzelésem valóra vált – még olyanok is, amelyekről kezdetben nem is gondoltam, hogy sikerülhetnek. Az intézmény felvette azt a tempót, ahogyan én dolgozom, és ebben óriási szerepe volt a támogatásnak és a bizalomnak. A fenntartó hitt bennünk: a megyei munkatársak bátorítottak, és a kollégáim is értették azt a szemléletet, amit képviselni szerettem volna. Különösen boldoggá tesz, hogy bizonyos kezdeményezéseink másokat is inspiráltak. Ha példát tudtunk mutatni egy látogatóbarát, nyitottabb szemléletre, annak különösen örülök. A pályázatok révén mérhető eredményeket tudtunk felmutatni, a bevételeink többszörösére nőttek, ami ma már az intézményi működés egyik fontos mutatója. De ezek mögött mindig emberek állnak – egy csapat, amely nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Mindnyájuknak hálával tartozom. Hiszek abban, hogy ha az ember belefog egy nagyobb léptékű dologba, idővel megtalálják őt a szükséges eszközök és emberek. Nálunk ez így történt.
Megjelent a Magyar7 2026/4.számában.
