Mit „köszönhet” Pozsony Edvard Benešnek?
Ha erre a kérdésre egy mondatban kellene válaszolnom, nagyon egyszerű lenne a felelet: egy kulturálisan sokszínű, a lakói között békés, nyelvében toleráns, építészeti stílusában csodálatos nagyvárosból, kultúrájában egyszínű, új lakosai egymást gyűlölő, nyelvében intoleráns, építészeti stílusában elszürkült kisváros lett belőle. Edvard Beneš és kormánya 1945 áprilisában meghozott intézkedései, dekrétumai, a kassai kormányprogram, szinte az élet minden területén a városra addig jellemző szépséget és előkelőséget az ellenkezőjére változtatta.
Pozsonyt valójában nem a front és az itt zajló harcok tették az itt élő németek és magyarok számára élhetetlenné, hanem az, ami a szovjet megszállást követően bekövetkezett. Egyes cseh történészek az önjelölt cseh kormányfő háborút követő, bosszútól fűtött intézkedéseit „povojnové besnenie Beneša”, magyarul Edvard Beneš háború utáni őrjöngésének nevezik. Az előzményekhez hozzá tartozik, hogy Beneš az érvényben lévő csehszlovák törvények szerint 1938. október 5-én lemondott tisztségéről. Egy hónap múlva, novemberben már Emil Hácha lett az új elnök, Beneš pedig elkezdett dolgozni az új csehszlovák kormányon Londonban.
Volt egy különleges foglya a ligetfalui magyar tábornak, gróf Esterházy János nővére, Lujza. Gróf Esterházy Lujza sorsáról és szabadulásáról sokáig nem tudtunk semmit, amíg Franciaországban 1961-ben meg nem jelent az önéletrajzi könyve franciául (Coeurs affronte´s), majd 1991-ben Szívek az ár ellen címmel magyarul is. Ebből a könyvből derült ki a kalandos szökése, amit a francia hadsereg Pozsonyban tartózkodó katonai küldöttsége szervezett meg és hajtott végre. Lujzát előzőleg a szlovák katonai parancsnokság kérte fel, hogy tolmácsoljon a franciáknak. Ők aztán egy alkalommal nem tették ki az autóból Zaboson, a „lakhelyén”, hanem a kisbusz utasterében elrejtve áthajtottak vele Köpcsénynél a szlovák–osztrák határon.
Lujzától tudjuk azt is – erről a Ligetfalura kitelepített szlovákiai magyar kommunisták leveleiben is szó van –, hogy a front átvonulása után őket dolgoztatták a szovjet katonák. Első feladatuk volt a BS-6-os, Fűz nevű beton erőd előtt található lőtéren, a Pozsony–Bécs villamossínek töltésének takarásában árkot ásni a szovjet légvédelmi ágyúknak fedezékként. Ennek a feljegyzésnek különösen nagy jelentősége van, mert három hónappal később ezekbe az árkokba lőtték bele a haza tartó 90 felvidéki leventét, köztük az én két unokabátyámat.
1945. április 6-tól 1945. június 27-ig Beneš parancsára „meg kellett tisztítani” Pozsonyt és környékét a még rejtőző német és magyar katonáktól, illetve a nem kívánatos civil személyektől. Ezt a feladatot a Vörös Hadsereggel érkező Ludvig Svoboda parancsnoksága alatt tevékenykedő I. Csehszlovák Hadtest katonái kapták, a hozzájuk a szlovákiai harcok folyamán csatlakozó partizán csoportokkal együtt. A tisztogató hadjárat „eredménye” lett a pozsonyszentgyörgyi és a hidasi német családok 80-80 fős csoportjának kivégzése a ligetfalui erődrendszerben, amiről a Bacušan-per tanúvallomásaiból tudunk. Pontosabban Bedřich Smetana tisztiszolgája, Jozef Vatta a kihallgatása során meséli el, hogyan végezték ki a csecsemőjüket karjukban tartó német anyákat.
Tudunk egy 49 fős német katonai alakulat kivégzéséről Dévényújfalu mellett a vasúti töltésnél, és egy 80 fős magyar katonai alakulat kivégzéséről Károlyfalu felett, a Királyhegyen épült erődrendszer futóárkaiban. Erről maga a kivégzést végrehajtó partizán vezér, Jozef Zaťko mesélt 1963-ban Žatecben, felvidéki magyar kiskatonáknak. Valószínűleg az ő lelkükön szárad a 49 német katona kivégzése is. Sőt egy négytagú magyar család kivégzése Lamacs-Liget üdülőházainak egyikében, akiket a partizáncsoport vacsora közben lepett meg. A tanú elmondása szerint a partizán vezér másnap bement Lamacs község helyi nemzeti bizottságára és a telket a házzal együtt a maga nevére íratta, mint jutalmat a „náci család likvidálásáért”.
Ebben az időszakban még egy fontos dolog történt. A partizánok közül azok, akik nem akartak a Csehszlovák Hadsereg reguláris katonái lenni, a katonai hírszerzés fizetett ügynökei lehettek. Ez a „sereg” egyenesen Edvard Beneš irányítása alá került. Ők szervezték 1945. május 8-tól a csehországi német határvidéken a tömeggyilkosságokba torkolló pogromokat. Aki ezekről a tömeggyilkosságokról többet szeretne tudni, szerezze be Sidonia Dědinová magyarul is megjelent Edvard Beneš – a likvidátor című könyvét.
Az itt 1945. június 27-től 1945. augusztus 31-ig kivégzett személyek létszámát csak megbecsülni tudjuk. A Bacušan-per egyik ügyésze, Aristid Jamnicky emlékiratában 534 áldozatról beszélt. Egy tanú, a megszökött leventék vezetője a táborban talált idős ismerősétől, aki Branislav Bukovan tábori orvos mellett szolgált szanitécként, úgy értesült, hogy addig (1945. július 17-ig) 1650 táborlakót likvidáltak és 462 személy hunyt el kiütéses tífuszban. A májusi és júniusi 3212 fogolyból július közepére 1100-an maradtak. Ezt az adatot a tábor orvosa írásban is közölte a feletteseivel.
A találgatások elkerülése helyett ideje volna elkezdeni az általunk ismert és tanúk által megmutatott tömegsír-helyek törvényszéki feltárását, mivel az 1947. április 28-án elrendelt és 1947. augusztus 15-ig tartó kihantolások jegyzőkönyvét a katonai titkosszolgálat emberei megsemmisítették. Sőt, a ligetfalui temető halottas könyvéből kitépték az 1945. április 4-től 1947. augusztus 31-ig tartó időszak bejegyzéseit.
Azok, akik még mindig a ligetfalui népirtás nyomainak eltüntetésén dolgoznak, jó lenne, ha tudatosítanák, hogy az ártatlanul kivégzett áldozatok földi maradványai elő fognak kerülni. Ez csak idő kérdése. Őket és egyúttal Szlovákiát minősíti, hogy 80 évvel a vérengzések után az áldozatok még mindig jeltelen tömegsírban nyugszanak. Egy régi, lovagi mondás szerint nincs vége a háborúnak és kezdete a békének, amíg a harcok áldozatai jeltelen tömegsírban nyugszanak.
