Mézes Árpád, a múlt őrzője
Van egy szakma, amelyről ritkán beszélünk, pedig csendben átmenti a jövő nemzedékeinek azt, amit a múlt ránk hagyott. Ez pedig a restaurálás, ami egyszerre kíván művészi érzéket, tudományos precizitást és végtelen türelmet. Egyfajta szolgálat ez: szolgálat a történelem, a művészet, a közösség és végső soron az emberiség felé. A restaurátor keze nyomán új életet kapnak a megkopott szobrok, az idő rágta oltárok, a történelem sebhelyeit hordozó képek, épületek. A zselízi Mézes Árpáddal beszélgettünk, aki immár évtizedek óta él a faszobrász- és kőszobrász-restaurátori hivatásnak.
Árpád története nem a műemlékek között kezdődött, hanem az iskolapadban, ahol hamar kitűnt rajztehetségével. Művészeti alapiskolába járt, harmonikázott, de már ott is gyakran megkérték, hogy rajzaival díszítse a koncertek ünnepi meghívóit. A kis meghívókra komponált zenészportrék voltak az első jelei annak, hogy kitűnő esztétikai érzéke van.
A rajzolás mellett kipróbálta a mintázást, a kerámiát, és hamar világossá vált, hogy nem pusztán a vonalak érdeklik, hanem a tér, a forma és az anyag maga is. A középiskolában szobrászati szakra került, ahol a gipszmásolatok, klasszicista portrék és életnagyságú aktok világa nyitotta meg előtte a kaput a szobrászat felé. Elmondása szerint tanára, Juraj Gavula, elismert szobrászművész, nagy hatással volt rá.
Az út azonban nem volt egyenes. Árpád először Budapesten szeretett volna egyetemen tanulni, de csak textil szakot nyitottak abban az évben. Krakkó felé vette az irányt; fel is vették, de a nyolcvanas évek elején dúló politikai viharok miatt a lengyelországi lehetőség meghiúsult, így maradt Pozsonyban, a képzőművészeti főiskolára vették fel szobrász-restaurátor szakra.
A restaurátori munka alapja a restaurátori kutatás.
A művészettörténészekkel való együttműködés ad tudományos alapot a folyamatnak, ami révén eldől a mű sorsa – meséli Árpád. Elmondása alapján a restaurálás ritkán magányos munka. Csapatban történik, farestaurátor, kőrestaurátor, festőrestaurátor, művészettörténész dolgozik együtt. Ezért különösen fontos a jó munkatárs megtalálása. Árpád pályáján meghatározó a Koreň Sándorral és Csütörtöki Andrással való barátsága és szakmai együttműködése. Együtt vittek végig számos nagyszabású munkát, Andrással közösen hozták létre cégüket, amely ma is aktívan részt vesz a közép-európai műemlékek megmentésében.
Ha valaki végignézi Mézes Árpád pályáját, lenyűgöző méretű és jelentőségű munkákat talál. A füleki ferences templom 14 méteres főoltára például 25 ember munkáját igényelte; nagy kihívás volt. Árpád nemcsak főrestaurátorként dolgozott rajta, hanem ő fogta össze az egész projektet, három csapatot kellett felügyelnie, irányítania. A munka 13 hónapon át tartott, ebből egy hónap a kutatásé volt. A munka minden percére emlékszik, hiszen egy közösség több száz éves szakrális terének szíve dobbanhatott újra a helyreállítás után.
Hasonlóan emlékezetes kihívásként gondolt vissza a nagybiccsei Thurzó György-nászpalota teljes felújítására.
Nyáron a kinti munkákkal foglalkozik, homlokzatokkal, kőszobrokkal, templomkapuzatokkal, télen viszont a műhelybe kerülnek a szobrok, a finomabb, aprólékos munkát igénylő díszítőelemek. A kutatások, a dokumentációk és a művészettörténeti anyagok előkészítése is jellemzően a hideg hónapokra marad. Mindez azonban sosem kiszámítható. A műemlékvédelmi hivatal határozatai, a pályázati források, a közösségi támogatások mind befolyásolják, mikor milyen munkát kezdhetnek el. Gyakran évekig elhúzódik egy-egy munka, s van, amikor egyszerre több projekt zajlik, hogy a szakmából meg is lehessen élni. Árpád nem is titkolja, voltak nehéz időszakok az életében.
Ha az ember most látogatja meg Mézes Árpád műhelyét, ott találja a zólyomi katolikus templom egyik mellékoltárának részeit, amelynek barokk aranyozása és gyümölcsdíszei lassan visszanyerik régi ragyogásukat.
A nyáron a szabadban dolgozott, például a zselízi Esterházy-kriptán, ahol megyei támogatásból és közösségi adományokból már hatodik éve folynak a lassú, aprólékos munkálatok. Ősszel új feladat várja: a komáromi Zichy-palota homlokzatának restaurálása, amely ismét egy nagy léptékű kihívás lesz, majd’ egyéves munkát jelent a restaurátori csapatnak.
Mézes Árpád szerint a restaurátori szakma jövője is attól függ, mennyire sikerül a fiatalokat bevonni, ám a kamara tagjai között kevesen vannak.
Nem tudom, miért nem jelentkeznek, pedig kamarai tagság nélkül Szlovákiában nem lehet műemlékeket restaurálni” – jegyzi meg. Saját családjában azonban gondoskodott a folytatásról, kisebbik fia, Attila két éve végezte el a kőszobrász-restaurátori szakot, jelenleg doktori tanulmányait folytatja a budapesti Képzőművészeti Egyetem restaurátor tagozatán, s gyakran dolgozik édesapjával.
A fiatalok hamarabb megismerik az új technológiákat, anyagokat. Tőlük is sokat lehet tanulni.
Mézes Árpád életében a művészet nem csupán a kőben, a fában vagy az aranyozott oltárban testesül meg, ugyanilyen mélységgel van jelen a zenében is. A restaurálás és a népzene is a múlt megőrzéséről, az értékek továbbéltetéséről szól. Gyermekkora óta szoros kapcsolatban áll a zenével, hiszen zeneiskolában tanult, majd Pozsonyban a Szőttes néptáncegyüttes tagja lett.
A tánc után autodidakta módon kezdett hegedülni, szenvedélyét pedig táborokban, tanfolyamokon tökéletesítette. Az évek során számos néptánccsoportot kísért zenekaraival, s amikor 1995-ben családjával Zselízre költözött, megszületett a Pengő zenekar, amely azóta is a népzene hű őrzője és közvetítője. Idén október elején a komáromi Szinnyei József Könyvtárban ünnepelték fennállásuk harmincadik évfordulóját.
Ahogy a restaurálás során az évszázados rétegek mögül előbukkan a műalkotás eredeti szépsége, úgy hozza elő a népdal az emberből az ősi gyökereket, az ősi harmóniát.
Mindkettőben a megőrzés, a továbbadás a lényeg. Míg Mézes Árpás restaurátori hivatásában a múlt kézzel fogható emlékeit éleszti újjá, zenészként a hangokban hordozza tovább a magyarság közös lelkét.
