Mesél a tavaszi ártéri erdő – KÉPEKKEL
Csalogató napfényben indulunk a Duna árterébe. Már sejtem, hogy ott egy másik erdőt látok majd, mint amit megszoktam. Ott valami rejtelem vár. Mindent körülölel a víz. És abból, ha megindul az Alpokban az olvadás, csak még több lesz. Nem tudom, mekkora szakaszra jutunk majd be, mert éppen elárasztották, mondja a vezetőnk, Bodó Károly természetőr és fotós, aki számára ez a nyugalom szigete. Terepjárójából gyakran kiszáll, hogy parádés fotókat készítsen valamiről, ami szép. Ha kell, a földre is lehasal, a fára is felmászik.
Amint lekanyarodunk a töltésről, máris egy kissé más világ tárul elénk. Különös, sokat megélt, mohás fák mellett haladunk el. Az egyik részen holdbéli tájra emlékeztet a sok korhadó, vízbe kidőlt fa. Ez akár a kormoránok szigete is lehetne, mondom… Vagy itt forgathatnák a Krokodil Dundeet, fűzi hozzá Karcsi. Merthogy ez a rész mindig, az év minden szakában ilyen sivár, lehangoló, még talán némi borzongást is kelt. Innen mintha végleg eltűnt volna az élet… Még szerencse, hogy a háttérben azért már a zöldellésnek indultak a fák.
Kicsit odébb pedig már „szügyig” merül az autó a vízbe, és amerre csak nézünk, minden víz alatt áll. A néhány fa, vagy fűcsomó tövénél száradó sár viszont biztos jele annak, hogy a több napos mesterséges elárasztást már befejezték, mutatja vezetőnk. Megindult az apadás.
Nem sokkal később egy záráshoz érünk. Elég félelmetesen zúg át rajta a víz, ezért nem kockáztatjuk meg az átkelést. Karcsi már látott olyan autót, amit majdnem elsodort az ár. Az emberek felelőtlensége nem ismer határokat. Aki idejön és bármi baj éri, az még segítséget se nagyon kérhet, mert sokszor a telefonok sem működnek. Aki kijön a „vadonba”, csak magára és a józan eszére hagyatkozhat.
Eleink még tudták, hogyan kell viselkedni a természetben… A Dunát tisztelték, az erdőből meg csak annyit „vettek el”, amennyire szükségük volt.
Szürkegém áll peckesen modellt nekünk egy korhadt farönkön. Elég volna néhány lépést tennünk felé, már fel is röppenne. Messziről csodáljuk inkább. Megyünk, még beljebb az egyre sűrűbbé váló erdőben. Közben felfedezem, hogy mennyiféle fa virágzik már. Bár ismerném a fajtájukat!
Egy helyen leállunk a terepjáróval. Sétára indulunk. Kis szerencsével akár szarvasagancsot is találhatunk. Most van az agancshullatás ideje. Haza nem vihetnénk, a vadásztársaságot illeti. Gyalogtúránk egyenesen a szarvasok paradicsomába visz… Ettől persze rögvest lázba jövök, és másra sem vágyom, minthogy megpillantsak egyet. Vezetőnk szerint az agancsosok szinte csak a legutolsó pillanatban ugranak el a hívatlan látogató elől.
Szarvast nem láttunk, agancsot sem találtunk, de kárpótlásként pazar medvehagymamező tárul elénk. Most jön a szezonja, a levegő tele van enyhe fokhagymaillattal. A látvány még szebb attól, hogy itt-ott ibolya és hervadófélben lévő hóvirág is előbukkan a medvehagyma zöldje közül.
Mindent a szemnek, semmit a kéznek! Szedése, tudomásunk szerint, tilos. Hát leülök egy kidőlt, mohás fatörzsre és nézem körülöttem a csodát. Ahogy az élet újra átveszi a hatalmat az erdőben. Földi menyország! Egy-két héten belül minden káprázatosan zöld lesz itt, mondja Karcsi, miközben a medvehagymák közt bóklászva minél szebb fotókat próbál „lőni”. Akkorra megszületnek a borjak és az őzgidák is, gondolom magamban. A vadmalacok már a világon vannak, nem lenne most jó egy kocával találkozni, mondja Karcsi, mintha csak olvasna a gondolataimban.
Visszatérve járművünkhöz, harmadik útitársunk örömmel mutatja, mennyi zsenge csalánlevelet sikerült gyűjtenie. Ezt megszárítja, jó lesz teának, de samponba is bele szokta keverni. Hiszi, hogy fűben-fában orvosság van, és jó pár éve már a gyógynövények bűvöletében él. Telefonján pedig azt mutatja, hányféle madár dalol éppen abban a pillanatban, amikor a sokat megélt fák alatt diskurálunk. Hétféle, s köztük van a csilpcsalpfüzike, a kékcinege és a nagy fakopáncs is. Múltkor, mikor kint jártak, 16 féle madár „koncertjét” élvezhették.
Megyünk még egy kicsit a vízhez, ahol, ha minden igaz, drónfelvételek is készülnek.
Csak nézem a vizet, vagy inkább bámulom. Ez itt egészen más, mint otthon nálunk a kanális. Sebesebb, de mégis vannak benne nyugodtabb részek. Ott hattyúk, vízi madarak tanyáznak. Egy árva hattyú éppen kiteregeti szárnyait a közelünkben. Talán „megözvegyült”? Karcsi szerint, akár az is meglehet. Ez a gyönyörű madár egy életre választ párt…
Tanulhatnánk a természettől, ez jár a fejemben, miközben korhadt fák és düledező, már rég használaton kívüli magaslesek között, vízfolyásokon át visszaindulunk a másik világba. Egy mesevilágból a valóba. Az ősiből az újba. A dunai ártérben a víz az úr. Mindent körülölel, mindenütt ott van. Erdeiben a vadak gazdag éléskamrát találnak, habár gyakorta meg kell küzdeniük a nagy vízzel. Ha jön az ár, az főleg a friss szaporulatban tehet nagy kárt. De a bölcs természet idővel visszarendez mindent.
Kijövünk nyáron is és megnézzük, akkor milyen arcát mutatja nekünk. Addig pedig magammal viszem és elraktározom a mai élményt. Csodás hely a Duna mente! Milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk és ennyi szépség jutott nekünk. Becsüljük és óvjuk meg!
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/13. számában.
