Menci néni borzalmakkal teli élete
Sokan visszasírjuk a régi időket, amikor az emberek köszöntek egymásnak, a család szent volt, a nagypapák meséltek az unokáknak, az időseknek megbecsülés járt. Valóban ilyen lehetett, vagy csak az eltelt idő idealizálta ilyen meghitté nagyszüleink korát?
Álljon itt most Menci néni élettörténete, aki 1931-ben született és pár éve az örök hazába költözött.
„Hárman voltunk testvérek, mind lányok. Ötéves voltam, amikor apa meghalt, hét pedig akkor, amikor édesanyámat elvitte a tüdőbaj. Mivel még kisgyermekek voltunk, anyám apjához, a Mikéhez kerültünk, ő „nevelt” bennünket. Nevelés… félelmek és szorongások közt éltük mindennapjainkat.
Gyermekkorom volt életem legborzalmasabb szakasza.
Mike embertelenül bánt velünk… készakarva nem mondok nagyapát, mert az túlon túl kedves szó volna rá. A legtöbbször a szomszédban ettünk, mert otthon főzni nem lehetett. Mi kislányok egyszer kitömtünk egy libát. Amikor kisült, Mike elvette tőlünk és bezárta a szekrénybe. A szemünk kopogott az éhségtől, összeszalad a nyál a szájunkban, könyörögve kértük, de nem adott egy falatot se.
Soha nem volt egy nyugodt éjszakánk, mert az éj bármely órájában ránk nyitott, odaült az ágyunkra és mindenféle szemérmetlen dolgokra akart kényszeríteni. Mi természetesen sírtunk, sivalkodtunk, verekedtünk vele és menekültünk. A falalján, ólakban, vagy a szomszédoknál húztuk meg magunkat reggelig.
Mint az állatok annyit dolgoztunk, ennek ellenére nem volt egy rendes ruhánk, az ennivalóról nem is beszélve. Sokszor sírtunk húgaimmal összebújva és siránkoztunk miért is vette el az Isten drága szüleinket.
17 éves koromban kezdett el udvarolni későbbi férjem Mihály, de Mike őt is mindig elzavarta, ki se állhatta. 18 éves koromban mégis férjhez mentem és az apósoméknál laktunk. Az após jó természetű volt, de az anyós huszárkapitány.
Megszületett három gyerekünk, miközben férjem messze, Szentkereszten dolgozott. Esztike nagyon okos kislány volt, de nem tudtam őt középiskolába küldeni, mert szűkösen éltünk. Férjem egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére és egyre kevesebb pénz adott haza. Szerencsére Esztikém szépen varrott, a falubeli híres varrónőtől, Mariska nénitől sajátította el a szakma csínját-bínját.
Eleinte azt hittem, mindhárom gyermekem egészséges, de az idő múlásával látnom kellett, Pali és Évike nem fejlődik úgy, mint kortársaik. Ők aztán nem is helyben jártak iskolába, de Tallósra kerültek. Sokszor elmentem utánuk, mert nagyon várták a látogatásomat, de ez újabb anyagi terheket rótt rám. Később a gyerekek hazakerültek és a mai napig velem élnek, férjem időközben elhalálozott. Pali nagyon jó természetű, csendes, ha valamim fáj, becézget, simogat. Évike az anyósom természetét örökölhette, mert vele az élet egyre nehezebb. Ennek ellenére elvagyunk, bár én egyre gyengébben.
"Nem vágyom már hosszú életre. Halálom után talán majd választ kapok arra, miért kellett nekem ennyi rosszat megtapasztalnom.”
Már véget ért Menci néni embert próbáló története. Isten nyugosztalja!
